Koreai Harcmûvészetek

Úgy éreztem, hogy Dae Won írását, ami sorozat formájában jelent meg a tkd.hu-n, mindenképpen fel kell tennem a honlapunkra.

Ez az írás nem csak a Taekwondo, ha nem az egész koreai harcmûvészet technikai és szellemi hátterét elemzi, sõt több vonatkozásban túl is mutat rajtuk.

Minden esetre érdekes, elgondolkoztató tanulmány. Mindenkinek ajánlom.

Feri.

1).


A témával kapcsolatban sok félreértés kering, ezért szeretnék kicsit részletesebben írni a koreai harcmûvészetekrõl.

Sok-leginkább taekwon-do-val foglalkozó- írás a hwarangdo elnevezésû stílussal kezdi történetét. Az eredeti hwarangdo technikák Kínából eredtek és szorosan kapcsolódtak magához a buddhizmushoz. Ez persze annak köszönhetõ, hogy magában a Shaolin templomban is együtt gyakorolták a meditációt és a harcmûvészeteket.1392-ben egy erõszakos hatalomváltás zajlott le Koreában. A hatalomra került Ji (Yi) dinasztia nem a buddhizmusban, hanem az neo-konfucianizmusban látta állami gépezetének jobb kiépítését, filozófiai és ideológiai alapját. Az államvallás ennek megfelelõen a konfucionizmus lett, ami a szigorú alá-fölé rendeltség bástyája lett.
Elsõsorban persze magát a királyt kellett mindenkinek feltétel nélkül tisztelnie. Hivatalnok az lehetett, aki sikeresen letette a szigorú állami vizsgákat amik leginkább a tudományokban való jártasságot mérték le. Hogy miért fontos mindez a harcmuvészetek szempontjából? Azért, mert a konfuciánusok az elobbi okfejtésbol következoen a szellem és a tudomány hatalmát hirdették, versíró versenyekkel szórakoztatták egymást és mélységesen lenézték a fizikalitáshoz kapcsolódó dolgokat, így például a harci mûvészeteket is. Ebbõl adódóan a harcmûvészetek támogatottsága a nullával lett egyenlõ. A harcmûvészetek a buddhistákkal-foleg szerzetesekkel-együtt a hegyekbe lettek számûzve. A Ji-dinasztia hatalma 1910-ig tartott. Ez az idõszak elég hosszú ahhoz, hogy egyes harcmûvészeti iskolák, technikák feledésbe merüljenek. A hwarangdo pusztakezes technikái (subak-hi) szinte teljesen eltüntek, míg mások (taekkyon) népi vetélkedéssé szelídültek.
A Japán megszállás (1910-1945) alatt a még létezo technikák is tiltólistán voltak. Ez megint csak elõsegítette az õsi-kínai alapokra felépített-koreai harcmuvészetek eltunését.
Az osi, koreai harcmuvészetek tehát a konfuciánus eszmék, valamint a japán tiltás együttes hatása miatt, szinte teljesen feledésbe merültek.
A japán megszállás alatt viszont a koreaiaknak szabad volt japán harcmûvészetet gyakorulniuk. Ez a momentum adott lendületet az új-típusú koreai harcmûvészetek kialakulásához.
A koreaiak ugyan hangsúlyozni szeretnék ezeknek a harcmûvészeteknek az õsi voltát, mégis nagy százalékban közelebb állnak a japán harcmvészetekhez, mint az osi kínai mintákhoz.

Az újkori hwarangdo legnagyobb mestere Joo Bang Lee, a hapkido alapítójától Choi Young Sul-tól tanulta technikáit. A hapkido pedig egyértelmûen az aiki-jitsu-ból alakult ki. Tehát a jelenleg gyakorolt hwarangdo japán technikákat tartalmaz és valójában nem sok köze van , a Shillában kialakult oséhez.
A taekwondo egyértelmûen a karate különbözo ágait-Japánban- elsajátító koreai mesterek munkássága során alkult azzá, ami.
Ugyanakkor egyre-másra alakulnak új, koreai stílusok, amik kínai és japán elemeket vegyítenek.
A koreaiak ugyanakkor nem szolgai módon vették át a technikákat, hanem valóban új koncepciókat kidolgozva, saját nemzeti karakterükhöz igazították és igazítják ezeket a technikákat, ugyanúgy, ahogy a buddhizmus is minden országban más és más, attól függõen, hogy milyen nép gyakorolja.
Az õsi koreai harcmûvészetek elsõdleges hanyatlását a Ji-dinasztia országlása okozta (a buddizmus üldözésével, a fizikalitás lenézésével, amit állami szintre emeltek) és érdekes módon a japán megszállás adott új lendületet, mind a buddhizmus, mind a harcmûvészetek gyakorlásának, annak ellenére, hogy az osi-még megmaradt-koreai stílusok gyakorlását ok is tiltották. Ez elobbi okfejtéshez persze még az is hozzátartozik, hogy a japánok a koreai konfucianizmussal szemben a saját államvallásukat, a zen buddhizmust terjesztették Korea szerte.
A koreai felszabadulás után tehát mind a buddhizmus, mind a harcmuvészetek szinte teljesen visszakerültek arra a szintre, ahol egykoron-még a három királyság korszakában-voltak.
Jelenleg pedig a koreai harcmûvészetek újkori virágkora zajlik, újabb és újabb stílusok keletkeznek. Ezzel persze szembeállítható a japán és kínai harcmûvészetek tradícionális volta. Személy szerint én úgy vélem ez teszi a koreai harcmûvészeteket élõvé és dinamikussá, ez az igazi fejlõdés útja. Az emberek személy szerint eltérõek, nem lehet megfelelõ egy harcmûvészet mindenkinek. Váloznak a korok és változnak a körülmények is. Ami 1000 éve mûködött nem biztos hogy használható a mai viszonyok között.


2).


A jin és a jang állandó keveredésébõl származik minden, éppen ezért, ha egy stílus megreked egy szinten, az már inkább káros. Valóban az igazi fejlõdés csakis a folyamatos változással, a technikák újragondolásával érhetõ el. Japánban, a középkorban, folyamatosan alakultak új kardvívó iskolák, hiszen mindenkinek egy idõ után kialakult a saját stílusa. A japánok története szinte az állandó katonáskodásról, háborúkról szól, míg Koreában és Kínában ez másképpen van. Érdekes azt is megfigyelni, hogy bár az egész harcmûvészet Kínából indul ki, a buddhizmussal (fõleg a Zen ágával) együtt, Koreán keresztül érkezik Japánba, mégis Japánban teljesedik ki leginkább.


Korea és Kína a kora középkorban harcmûvészeti és kultúrális értelemben, elõtte járt Japánnak. Harcmuvészeti szempontból a buddhizmus volt a legjobb táptalaja, a harcosi létnek. Ebben az idoben mindkét állam független volt és eros. Koreában a mongol betörés és a mintegy 100 éves mongol fennhatóság eredményezte a korábbi rendszer felbomlását. A mongolok kiûzése után új, konfuciánus alapokra építették fel az államot, ami egyben, Korea katonai értelemben való meggyengüléséhez is vezetett. Ez világosan látszik az 1592-98-as Japán támadások idején, amikor is a reguláris koreai seregek képtelenek ellenállni és bizony csak a népi felkelés, mintegy össznépi ellenállás képes visszaszorítani a Japánokat. Kínában hasonló a helyzet, hiszen elobb a mongolok (jüan-dinasztia), késobb a Csing, mandzsu uralom jelzi az ország katonai meggyengülését. Japán ezzel szemben , többek között sziget volta miatt, megörzi függetlenségét. A Kínából illetve Koreából átkerült Zen-buddhizmus államvallás, de legfoképpen szamuráj hitvallás lesz és ezt a szerepet egészen 1867-ig megorzi Japánban. Érdekessége a dolgnak az, hogy Japán ezek alatt az évek alatt, gyakorlatilag megerosödik, katonai szelleme a legkifinomultabb lesz a térségben. Késobb többek között ennek lesz köszönheto, hogy a 20. sz. elsõ felében gyakorlatilag egész Délkelet-Ázsia Japán uralom alá kerül.


Látható tehát, hogy a zen-buddhista államvallással és a hozzá szorosan kapcsolódó harcmûvészetekkel az elsõ évezredben Kína és Korea, mind hadi technikában, mind haderoben, valamint kultúrális téren is Japánnál jóval fejlettebb volt. Az ebben az idoszakban létrehozott shillai Hwarang alakulat a késobbi japán szamuráj szellemiség mintaadója. Szárazföldi elhelyezkedésük miatt Kína és Korea nomád hódításoknak lesz kitéve (mongol, valamint madzsu betörések, illetve hódítás), ami egyrészt ezen államok meggyengüléséhez vezet, valamint a régi harci szellem és az elõbbit eredményezõ zen buddhizmus háttérbe szorulásával jár.

Japán eközben átveszi a Zent és államvallássá teszi, visszaveri, illetve szerencsés körülmények során (isteni szél, kamikaze)elkerüli a mongol betörést. Az évek során, a különbözo háborúskodások alatt, kinevelõdnek a rettenthetetlen szamurájok, sot annyira megerõsödnek, hogy magukhoz ragadják a hatalmat (sógunátus).
Japán Korea és Kína esetében hasonló jelenséget láthatunk, mint a Buddhizmus elterjedésében. Bár a Buddhizmus Indiban alakul ki és a Maurja birodalom alatt államvallás lesz, mégis a különbözõ hódítások miatt (iszlám elõretörés) a Buddhizmus kiszorul a félszigetrol és eredeti (hinajána) formájában az indokínai félszigeten marad fönt(Burma, Laosz, Kambodzsa, Thaiföld), ott, ahol csak jóval késobb vetette meg a lábát.
Japán utolsóként vette át a Zen buddhizmust, mégis itt maradt meg a legtovább, mint államvallás, míg a példaadó országokban-Kína és Korea-a Zen (Csan illetve Szon)háttérbe szorul és más vallások-elsõsorban a konfucianizmus- veszik át a vezetõ szerepet. A Hwarang alakulat egyszerûen elvész a történelem sodrában, míg a mintájára-illetve hozzá teljesen hasonlóan-kialakult szamuráj réteg megerõsödik és több évszázadon át gyakorolja az államvezetést.
Japánban a shógun/szamuráj hatalomnak szükségszerûen kell megbuknia, mivel egy idõ után, a szamuráj szellemiség már inkább gátja a fejlodésnek, leginkább a harci eszközök fejlõdésének. A japán császár (Mucuhito), viszont modern hadseregével visszaszerzi a sóguntól, a hatalmat és egy ,a zen-nél is militárisabb és sovinisztább eszmei háttért adó vallást tesz meg államvallássá, a shintót. A 20. sz elso felétõl a II. világháború végéig tartó japán terjeszkedés alapja a modern fegyverekkel (leginkább tûzfegyverek) felszerelt szamuráj réteg, súlypontozottan az a hwarang szellemiség, ami szamuráj hitvallásként élt tovább Japánban.

3.)


Azt hiszem kissé jobban ki kell fejtenem azt a témát, ami a koreaiak Japánhoz viszonyított fejlettségérõl szól. I.e. elsõ században kialakultak a korea királyságok Kogurjo, Pekcse és Szilla. Mivel ezek a királyságok, mind egymással, mind Kínával szemben hadakoztak, Japán kihasználta az adódó lehetõséget és a Koreai félsziget déli részén egy viszonylag kis államot Mimanát (koreaiul Kaja v. Karak) hozott létre Pekcse és Szilla között. Ebben az államban természetesen koreaiak és japánok közösen éltek és a fejlettebb, koreai kutúra volt az uralkodó.


Japánnak és Mimanának elsõsorban Pekcsével voltak sokrétû kapcsolatai, a buddhizmus is ebbõl az államból került át elõször a szigetországba. Szilla 24. királya Csinhung azonban Won Kwang buddhista tanító (bopsa) segítségével létrehozta a jól ismert Hwarang alakulatot 540-ben. Hogy ez a lépés milyen fokú katonai erõt eredményezett Szillában, mutatja az a tény, hogy Mimana szillai támadás miatt 562-ben végleg megszûnt létezni. A Mimanában élõ japán, illetve koreai családok Japánba menekültek és ott végleg letelepedtek. Tehát a koreai (elsõsorban pekcsei) kultúra így közvetlenül is meghonosodott az országban. Régészeti bizonyítékai is vannak a koreai kultúra Japánban való megjelenésének, ugyanis a koreaihoz hasonló temetkezési helyek jelentek meg Japánban, (pl. a sírfalakon a koreában ismert sírrajzok található). A sírokban fejlett lovaskultúra nyomai is megtalálhatók, amik egyértelmûen koreai eredetre utalnak. A koreai családok fejlett kultúrájuk miatt elsõsorban a japán nemesi réteg tagjaivá váltak,( egyes források szerint a korabeli japán nemesség 1/3-a koreai eredetû volt!) Ez a koreai nemesi réteg egyértelmûen lovas harcosokból tevõdött össze, akik az akkori japán harcosokkal szemben jóval nagyobb harci erõt képviseltek.(a szamuráj réteg-ami ugyancsak lovas harcmodort alkalmazott -majd csak mintegy 500 év múlva jelenik meg Japánban).A koreaiak lovas harcmodorát(ami erõsen hasonlított a sztyeppe övezetben alkalmazott lovas harcmodorra, amit egyébként a honfoglaló magyarok is alkalmaztak) a Korea területén fellelhetõ sírrajzok részletesen ábrázolják. Az egyik legszemléletesebb rajzon, vadászó koreai nemesek láthatók, amint lóhátról nyilazva próbálnak egy szarvast, illetve egy tigrist elejteni.Íjaik a hunok és más nomád népek által használt ún. visszacsapó íjra hasonlítanak(ez nagyban eltér a késõbbi szamurájok által használt, bambuszból készült, aszimmetrikus íjtól)


Még érdekesebb, hogy az egyik harcos hárafele nyilazva póbálja eltalálni áldozatát (ez a mozdulat megint csak a nomád állattartó társadalmakban volt használatos, így pl. a magyaroknál is).Ha figyelembe vesszük, hogy a korabeli vadászatok a világon mindenhol-így Európában is-nem csak a zsákmányszerzés miatt voltak fontosak, hanem a katonáknak egyfajta hadgyakorlatuk is volt békeidõben, megállapíthatjuk, hogy a koreaiak, harcban is hasonlóképpen használták lovaikat és fegyvereiket, elsõsorban íjukat. Ismert az a tény is, hogy a Hwarang harcosok ugrórúgásai elsõsorban az ellenség lovasai ellen irányultak. Természetesen figyelembe kell venni, hogy a koeraiak és az ázsiaiak az Európában jelenleg is megtalálható lovaknál jóval kisebb és mozgékonyabb lovakat használtak (hasonlóan a honfoglaló magyarokhoz), így ezekrõl az állatokról valóban hatékonyan lehetett lerúgni a lovast.
Egyes -Japánnal foglakozó írásmûvek- megemlítik, hogy a 600-as években egy Keitai nevû császár valószínûleg koreai származású volt és beiktatásakor lovas harcosok érkeztek Koreából, hogy biztosítsák Keitai hatalomra kerülését .Az írás beszámol arról is, hogy haderejük, harci értékük, fegyvereik jóval fejlettebbek voltak a Japánban megszokottnál. Egyes tudósok még azt is valószínûsítik, hogy ezek a harcosok nem Pekcsébõl, hanem a jóval harcosabb Szillából érkeztek.
Írásom azt próbálta bemutatni, hogy Korea és Japán a kezdetektõl fogva kapcsolatban állt egymásal, valamint, hogy a koreai kultúra(ami elsõsorban Kínából származott) jóval fejlettebb volt, mint a Japán, legalábbis a kezdeti idõkben. Hwarang alakulat által használt lovas-íjjász harcmodor közvetlen elõképe volt a szamurájok hasonló harcmodorának. A szamurájokhoz kapcsolódó kadhasználat (kétkézre fogott, egy élû kardokkal) viszont eredeti japán találmány, mivel a Hwarang harcosok inkább a kínai mintájú kétélû kardokat alkalmazták közelharcban. A japán kard azonban olyan hírnévre tett szert, hogy késõbb a koreaiak is hasonló kardokat kezdtek el alkalmazni és a jelenlegi koreai harcmûvészetekben is katana mintájú fegyvereket használnak.
Bár a koreaiak Kínától sok mindent átvettek, mégis a fent említett lovas-íjjász harcmodor eredete máshol keresendõ, de ezt majd egy másik írásomban fogom taglalni.

4).


Mai témám csak részben érinti a koreai harcmûvészeteket, leginkább a koreai szellemiség alapjáról írok most.
Említettem, hogy a koreai királyságokban a nomád állattartó társadalmakban megfigyelhetõ lovas-íjjász harcmodor terjedt el. A Hvarang harcosok természetesen kínai fegyverekkel is megtanultak bánni, de nyilván az õsi harcmodort is alkalmazták.


Vizsgáljuk meg, hogy az õsi harcmodor, hogyan alakulhatott ki Koreában. A tudósok mai véleménye szerint a koreaiak az Altáj hegység vidékérõl-belsõ ázsiából vándoroltak a félszigetre.
Az útvonaluk valószínûleg a sztyeppe övezeten keresztül vezetett. Tárgyi bizonyítékok nem igazolnak semmi olyasmit, hogy a koreaiak nomád állattartók lettek volna és emiatt, illetve ebbõl következõen vándoroltak jelenlegi hazájukba. Tény azonban, hogy a sztyeppe övezet általunk vizsgált részén az összes nép, nomád állattartó volt. Korea területe nagyrészt hegység, ami nomád állattartásra nem alkalmas, tehát ha nomádok lettek volna, nem lett volna érdekük a területre betelepedni. Valószínûleg arról van szó, hogy a koreai nép a velük érintkezõ népektõl tanulta meg ezt a harcmodort. A koreai sírokban található falfestményeken szereplõ koreai harcosok ruházata, fegyverzete, lószerszáma teljesen analóg a nomád állattartó népeknél megtalálhatóakkal. Ez a jelenség Európában is megfigyelhetõ, ahol a magyar könnyûlovasság, a huszárság harcmodorának átvételekor egész felszerelését és ruházatát is átvették az európai hadseregek.
Érdekes tény, hogy a honfoglaló magyarokhoz nemcsak a harcmodor, hanem hiedelemvilág tekintetében is hasonlítanak a koreaiak.
Hiedelemviláguk-szándékosan nem a vallás szót alkalmazom a sámánizmus volt. Ez az "õsvallás" teljesen elterjedt volt ázsia nomád , illetve a tajgán élõ halászó-vadászó népei között. A koreai eredetmondában-Tangun legenda- éppúgy megjelennek a totemállatok, mint ahogy a magyaroknál a turul-az Álmos fejedelem legendájában, vagy a csodaszarvas-a Hun és Magyar legendában. A koreaiak elsõdleges totemállata a medve volt (ugyan az eredetmondában a tigris is megjelenik, de társa a medve lesz minden koreai õsanyja).Érdekességként megemlítem, hogy a japánban élõ ajnu népcsoport totemállata ugyancsak a medve.

Szilla területén talát aranykorona (ún.Szilla-korona) abroncsából életfák nõnek ki ezzel utalva arra, hogy viselõje kapcsolatban áll a szellemekkel. Az életfa (ami a magyar népmesékben az égigérõ fa képében jelenik meg) köti össze a mi világunkat a lenti és a fenti világgal a sámánizmus világképe szerint, és a sámán ezen keresztül tartja a kapcsolatot a szellemekkel.
Megállapíthatjuk, hogy a koreai nép bizonyos vonások tekintetében, hiedelem világ, harcmodor, a honfoglaló magyarsággal azonos kultúrával rendelkezett. A koreaiak a mai napig állítják, hogy nyelvük a magyarral és a törökkel rokon, Nyelvtani szerkezetet tekintve valóban van hasonlóság ezen nyelvek között. Természetesen ennek az írásnak nem az a tiszte, hogy rokonságot, leginkább vérrokonságot állapítson meg a koreai és a magyar nép között, ilyesmirõl, természetesen nem lehet beszélni. Viszont kultúra és hiedelemvilág szempontjából tényleg megállapítható, hogy a két nép hasonló forrásokból merített. A sztyepei nomádok például szívesen vállalták a rokonságot a hódító hunokkal-így pl. a magyarok is-és nem tettek különbséget egymás között sem, mert kultúrájukban azonosak voltak. Ilyen értelemben a koreaiak és a magyarok között egyfajta "szellemi rokonság" mégis megállapítható.
A koreaiak ugyanakkor máig õrzik sámánisztikus hagyományaikat, sámánjuk, a Mudang a mai napig élõ és létezõ személy illetve fogalom. Magyarországon sámánisztikus hagyományaink népmeséinkben, dalainkban, népszokásainkban élnek tovább észrevétlenül.


5).


Visszakanyarodnék a korábbi írásaimhoz és kis kiegészítéseket teszek.
Említettem, hogy újabb és újabb harcmûvészetek jelennek meg Koreában és ezek alapjai fõleg újonnan átvett japán és kínai technikák. Ennek az állításnak természetesen ellentmondanak bizonyos koreai alapítók, akik hangsúlyozni szeretnék iskolájuk tradícionális voltát, valamint koreai eredetét. Az ITF Taekwondo-ban sokáig tanították úgy az alapító élettörténetét, hogy mikor 1937-ben Japánba utazott, a kezet elõnyben részesítõ soo bak git(tan soo do-t) tanulta egy ottani koreai mestertõl. Csak a 90-es években derült ki, hogy igazából karate volt az amit tanult.


A tang soo do koreai jelentése kínai kéz, ami egyébként a karate eredeti jelentése is. A jelenleg a világban oktatott tang soo do ,annyira nem válik el a karatétól, hogy a formagyakorlatai abszolút megegyeznek az okinawai formákkal.
Az interneten egyre több website nyílik amely eddig Magyarországon ismeretlen koreai harcmûvészetet népszerûsít.
Itt van pl. a sunmudo és a sun kwan moo. Ezek koreai szerzetesek által megõrzött harcmûvészeteknek mondják magukat. Amúgy tényleg kolostorokban gyakorolják elsõsorban ezeket a technikákat a nevükben a sun (magyarul:szon) a zen szó koreai megfelelõje. Amúgy a technikák nagyon hasonlítanak bizonyos kung-fu technikákra. Igazából lehetséges, hogy tényleg fennmaradtak ezek a harcmûvészetek, a hegyek közé települt és ezáltal a társadalomtól izolált kolostorokban. Viszont felmerül a kérdés, hogy miért pont most törnek ki a kolostorok világából, mikor erre akár már 1945-ben is alkalom lehetett volna, lásd a taekwondo, hapkido kialakulását. Igaz, a taekwon-do elsõnek járta végig az ismertté és népszerûvé válás rögös útját ezáltal lehetõséget biztosított más koreai harcmûvészetnek is az elterjedésre.
Mindenesetre fucsa ez a hirtelen nyitás a világ felé a buddhista szerzetesek részérõl. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem örülök, hogy egyre több koreai stílust lehet megismerni, hiszen ez csak színesíti a palettát.
Itt van egy másik koreai harcmûvészet a Haedog komdo. Technikájukat elnézve tényleg nagyban különböznek ezek a iaido, vagy a kendo technikájától. Ugyanakkor elkezdtek hakamát viselni a koreai kadvívók is és ez szerintem nem szerencsés, mert a hakama kifejezetten japán ruhadarab, ugyanakkor hangoztatják, hogy eredeti koreai harcmûvészet az amit csinálnak.
Persze ezeknek a visszásságoknak a hátterében elsõsorban a koreai-japán történelmi viszonyok állnak. Egészen a legutóbbi idõkig nem volt felhõtlen a kapcsolat a két ország között. Ez persze a tények ismeretében nem meglepõ.
Igazából mindezek a dolgok csak a koreaiaknak fontosak, mert szerintem egy harcmûvészet értékét nem az adja, hogy honnan származik, hanem, hogy használható technikákat alkalmaz, vagy sem.
Viszont nem árt tanulmányozni a kínai, japán és koreai történelmet, hitvilágot, erkölcsi kódexeket, mert így közelebb kerülhetünk egy-egy technika megértéséhez, a mesterek gondolatvilágához, egy -egy stílus kialakulásának körülményeihez.


6).


Mivel korábbi írásaimban felmerült a szonmudo (sunmudo, magyarul:zen harcmûvészet) neve, úgy érzem egy kicsit érdemes többet megtudni errõl a stílusról. A szonmudo egy õsi, szerzetesek által kialakított harcmûvészetbõl fejlõdött ki. Az eredeti buddhista harcmûvészetnek, ami Koreában kialakult a Bul Kjo Szul nevet adták (jelentése: buddhista harci technika).Alapítói a Hwarangdo megalkotója Von Kvang, illetve a koreai buddhizmus egy másik nagy alakja Von Hjo szerzetesek voltak. Rájöttek ugyan arra, mint a shaolin kolostorban, hogy a szerzeteseknek nem elég csak a szellemükkel foglalkozni, hanem a testüket is karban kell tartaniuk, ugyanakkot a testgyakorlás a szellemi fejlõdésre is visszahat.

Ezért aztán,mint a meditáció egy formáját tartották számon a harci technikákat. A buddhista alapokra épülõ Szillában, iletve a késõbbi Korjo államban virágzott a Bul Kyo Szul, viszonta Csoszon-dinasztia(Yi-dinsztia) alatt, a buddhista üldözések miatt teljesen feledésbe merültek a technikák. 30 évvel ezelõtt Jangik szerzetes elkezdte összegyûjteni a régi buddhista írásokat az õsi harcmûvészetrõl és ennek eredményeként alkotta meg a Szonmudo-t .Ez a gyakorlat Japánban sem ismeretlen, ott ugyanis a Shorinji Kempo-t alkotta meg egy japán katona tiszt, a Shaolin templom falfestményein látható harci mozdulatokból.

A szomnudo ütések és rúgások összességébõl áll, technikái hasonlítanak egyes kung-fu technikákhoz. Emellett nagy hangsúlyt fektetnek a légzés gyakorlására, valamint egyes jóga szerû mozdulatsorok végrehajtására. A jóga szerû mozdulatokkal az egész testüket rugalmassá és hajlékonnyá alakítják (ellenben a Taekwon-do-val ahol leginkább a lábak és a csípõ lazítására koncentrálnak). Eleinte csak szerzetesek gyakorolták a szonmudot, jelenleg azonban már Európában is lehet gyakorolni, világi emberek számára is.
Az egyik híres lazító gyakorlatsorozat neve o che joo bop, ennek a képekkel való ábrázolása a hivatalos honlapon is megtalálható. Sok szerzetes azonban csak kiegészítõ tevékenységként ûzi ezt a harcmûvészetet a meditációk mellett, míg mások-fõleg a világi tanítványok-inkább a fizikai oldallal foglalkoznak. Ez az eltérõ hozzáállás a jelenleg mûködõ Shaolin templomban is megtalálható(Kínában), sõt ott jobban el is válik a szellemi és a fizikai gyakorlás, ami azt jelenti, hogy azon szerzetesek akik a kung-fut gyakorolják, csak nagyon keveset meditálnak.
Koreában ugyanakkor csak néhány kolostorban gyakorolják a szonmudot, a legtöbb helyen leborulások végzésével edzik illetve tartják karban testüket a szerzetesek. Ugyanakkor egyfajta csikung szerû mozdulatsorral minden szerzetest megismertetnek.

A szonmudot a koreai buddhizmusra oly jellemzõ szürke ruhában gyakorolják, mostanában megjelentek már az övek is, amik színeikkel a harcmûvészetben való jártasságot is jelzik.
Felmerül a kérdés, hogy miért kapcsolódik ennyire össze a harcmûvészet és a buddhizmus (leginkább a zen ága) gyakorlása. Ezzel a kérdéssel egy következõ hozzászólásban fogok foglalkozni.

 

7).


Az elõzõ írásomban körvonalaztam, hogy a szerzetesek miért tanulták a harcmûvészetet. Felmerül a kérdés, hogy a szamurájok, illetve a hwarang harcosok miért foglalkoztak buddhizmussal? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához segédanyagot veszek igénybe, mert ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni:
"A japán zen mesterek szamurájokat is tanítottak. Mit tanítottak nekik? A koncentrációt, az önuralmat, az ego feladását. Tanították az ülést, tanították a járást, tanították a légzést, tanították a harcos útját, A harcias lény értelemben vet harcosnak, aki mindenre rátámad, ami mozog, gondolkodás nélkül lõ, nem sok köze van a budó harcosához.

A do, az Út, az a módszer, az a tanítás, amely megérteti velünk testünk, tudatunk és énünk mûködését. A harcmûvészetekben nem csak arról van szó, hogy fizikailag erõsebbek legyünk az ellenfélnél, és legyõzzük õt. Minél inkább emelkedünk a harci technikákban, annál veszélyesebb ellenfelekkel találkozunk. A test erején és ügyességén felül a tudat erejének és ügyességének igénye is megjelenik, csak akkor jelenik meg a do, az Út igénye is. Mi a tudat ereje egy harcos számára? A megérzés révén elébe menni az ellenfél mozdulatainak, tudatosítani a harc pillanatának egészét. Akaraterõvel ez nem lehetséges, mert akkor azén irányítaná a cselekvést. A cselekvés , amely nem az énre támaszkodik. Képesnek lenni harcolni, küzdeni, gyakorolni a nem-cselekvést, a nem-harcot, a nem-gyõzelmet. És mégis gyõztesként kikerülni. Ez az, amit Bodhidharma nagymester a Saolin barlangjában tanított. Az én feladását a test és a tudat koncentrációjának gyakorlásában....A tudat mozdulatlanságát is, melyben a gondolatok nyomtalanul eltûnnek. A harcos hála a zazen gyakorlásának, erejét mély megérzéssel és nagy energiával tudta kiegészíteni. Automatikusan átültette a gyakorlatba a helyes FIGYELMET. Miért kell egy harcosnak odafigyelnie? Azért , mert elég egyetlen hibát vétenie, és meghal. A harcos szoros kapcsolatban áll az élettel és a halállal. A közönséges ember elpazarolja az életet és megfeledkezik a halálról…
A harcos odafigyel, mert egyetlen hiba az életébe kerülhet, és az élet kincs, ezt tudja. Érzékei riadókészültségben vannak, csendesnek kell lennie, harmonizálnia kell a csenddel. Hallgatnia kell, látnia, éreznie az illatokat. És gondolkodnia kell, HELYESEN "gondolkodnia", és helyet változtatnia. Ha máshová, vagy a holnapra gondol, az végzetes lehet a számára. Jelen kell lennie, aktívnak kell lennie, lennie kell. És ahhoz , hogy legyen, el kell felejtenie önmagát. Az úton heverõ kõvé kell válnia, a patakban folyó vízzé, szél rázta fává, és földön járó emberré. Magává az Úttá kell válnia. Amikor normális gondolkodásmódját használja, az csak KÉPZELGÉS. Így a harcos megtanulja mély agyát, az ösztönös agyát használni. A testével fog gondolkodni. Belefoglalja testét a "gondolkodásba", és belefoglalja egyesített tudatát a mozgásba.
Ilyen az az Út, amelyet Bódhidarma nagymester tanított. Azt az utat tanította, amely életünk teljessége a JELEN PILLANATBAN:"(Barbaza Kosen: Zen itt és most)

 

8).


Folytatom a szon-buddhizmus és a harcmûvészetek kapcsolatának elemzését, de most kifejezetten a Hwarangdo szemszögébõl. Érdekes megfigyelni, hogy Kínában bár a harcmûvészetek és a zen szinte egyszerre alakult ki, mégis kapcsolatuk megmaradt a szerzetesi keretek között. Ezzel csak arra akarok rámutatni, hogy Kínában sosem létezett olyan hadsereg, vagy elit alakulat ami kifejezetten buddhista alapokra épült, ellentétben a szillai Hwarang alakulattal. Kínában csak a Shaolin szerzetesek gyakorolták a kettõt együtt. Japánban a szamuráj réteg már, mintegy 200-300 éve létezet akkor, amikor maga a Zen egyáltalán meghonosodott az országban. Megállapíthatjuk, hogy a zen-buddhizmus hadseregben való megjelenése elsõsorban a koreai királyságokban volt jellemzõ, ahol eleve azzal a céllal hozták létre a Hwarang alakulatot, hogy magát a buddhizmust (leginkább a meditációs változatát: zen vagy szon), illetve annak erkölcsi kultúráját is oktassák a harcosok között.

Igazából nagyon helyesen látta, mind Von Kvang buddhista tanító, mind Csinhung király, hogy önmagában csak a harci technikák oktatása nem elég a hadseregben. Miért nem elég? Azért, mert a jól kiképzett harcosok, megfelelõ erkölcsi morál nélkül csak egyszerû gyilkoló gépek, akik nem csak az ellenségre, de magára a szillai államra is ugyanolyan fenyegetettséget jelentenek. Ne feledkezzünk meg a napjainkban is létezõ és ismert katonai puccsokról, hatalomátvételekrõl. Azonkívül, az inteligens és becsületes katonák szellemi értelemben is felülkerekednek az ellenségen, észjárásuk gyors és kreatív, improvizációktól sem mentes. Érdekes párhuzam figyelhetõ meg egyébként az Angliában élõ Artúr legendában, ahol a grál-lovagok nem csak katonai értelemben, de erkölcsükben is példa értékûek.

Van ugyanakkor még egy nagyon érdekes vonatkozása a meditáció oktatásának. Ez az a terület ami máig megosztja a közvéleményt, de magukat a harcmûvészeteket gyakorlókat is. Ez az a jelenség amit miszticizmusnak, vagy csodáknak mondunk a harcmûvészetekben és legutóbbi képviselõje ennek a jelenségnek Ueshiba Morihei, az aikido megalapítója. Állítólag valóban csodás képességekre tett szert, mert akár karddal, akár lõfegyverrel támadták meg, saját elmondása szerint, mindig egy felvillanó pont vagy valamiféle fény jelezte neki elõre, hogy a támadás milyen irányból érkezik, így számára nem volt nehéz feladat a könnyed védekezés. Most idéznék egy rövid történetet Man Gong koreai zen mester életébõl:"Man Gong nagyon szorgalmasan tanult öt éven át. Egy napon, tizennyolc éves korában,a következõ kóant (zen kérdés) hallotta: "A tízezer dharma visszatér az Egybe, de hová tér vissza az Egy?" Hirtelenjében nagy kétség lett úrrá rajta. Sem enni, sem aludni, sem másra gondolni sem tudott, csak erre az egy kérdésre. Egész áldott nap, még késõ éjszaka is ez a kérdés foglalkoztatta, akárhol volt, akármit csinált. Egyik nap, amint éppen meditált, nagy lyuk jelent meg a falon, amivel szemben ült. Az egész tájat látta! A rét, a felhõk és a kék ég tökéletes tisztasággal látszottak a falon keresztül. Megérintette a falat. Ott volt ugyan, csak áttetszõe, mint az üveg. Felnézett, és átlátott a tetõn. Kimondhatatlan boldogság töltötte el. Másnap reggel berontott a zen mester szobájába, és így szólt:
-Behatoltam valamennyi dolog természetébe! Megvilágosodtam!
-Igazán? Akkor mondd meg, mi valamennyi dolog természete!-szólt a zen mester.
-Átlátok a falon és a tetõn, mintha ott sem lennének-felelte Man Gong.
-Ez az igazság?
-Igen, nincs többé akadály elõttem.
A zen mester felkapta zen botját és fejen ütötte Man Gongot.
-Na, most sincs semmi akadály?
Man Gong elképedt. Elvörösödött, szeme kidülledt, és a falak megint áthatolhatatlanná váltak."
Ez egy nagyon tipikus zen történet, a mester reakciója sem meglepõ, ugyanis a meditáció melléktermékeként elõfordultak ilyen csodás dolgok a szerzetesekkel, ugyanakkor a zen szempontjából ezek a csodák csak eltérítik az embert a helyes úttól, tehát semmiképpen nem cél, ilyen képességek kialakítása.
Ugyanakor egy harcos ilyen és ehhez hasonló képességekkel, szinte legyõzhetetlenné válhat.És valóban olvasható a Hwarang harcosok kiképzésénél, hogy bizonyos képességeket direkt fejlesztettek a harcosokban. Ilyenek voltak pl: nagy távolságok megtétele rövid idõ alatt, bizonyos meditációs állapotban, az ellenség szándékának felismerése, illetve az ellenség befolyásolása, stb.
Ez az a dolog, amit sok, harcmûvészettel foglalkozó fehér ember kinevet, mégis, nem vethetõ el teljes biztonsággal, hogy a meditációt ilyen célokra is használták.


9).


Már korábbi írásaimban érintettem a koreai harcmûvészetek szellemi-filozófiai hátterét, mégis úgy érzem érdemes behatóbban is foglalkozni ezzel a témával. Olvastam egyszer egy dél-koreai tanulmányt a taekwondo szellemi hátterérõl. Az írás nem igazán foglalkozott a hagyományos filozófiákkal, mondván a taekwondo új harcmûvészet, aminek újfajta filozófiát kell találni. Így maga a szerzõ próbált egy sajátos küzdelemben használható filozófiát kialakítani. Elmélete a teli és az üres tér fogalmát használta. Telinek vette azt a teret amiben megvalósul a támadás, tehát mondjuk az ellenfél azon testfelületét ahová a saját végtagunk becsapódik, míg üres az a tér amit támadás közben akaratlanul nyitva, tehát védelem nélkül hagyunk. Nyilván az ellenfél célja az, hogy ezt az üres teret megtámadja. Ennek a filozófiának az alaptétele az állandó változás, tehát ahol üres a tér ott elõbb-utóbb telítõdik és fordítva. Az egésznek csak az volt a hátulütõje, hogy a szerzõ ez utóbbi következtetésében abszolút visszakanyarodott a Taoizmus alaplényegéhez (jin-jang) és tudtán kívül teljesen ezt írta le.

A Taoizmus:
Érdekes módon ez a filozófia önmagában csak Kínában létezik. Koreában maga a Taoizmus sosem vert gyökeret, mint önálló filozófiai/vallási rendszer. Mégis- kimondatlanul -megtalálható az országban ez a filozófiai irányzat, mégpedig magában a szon-buddhizmuban. A szon/csan/zen buddhizmus gyakorlatilag az õsi buddhizmusnak a Kínában, a kínai szemlélethez alkalmazkodott, buddhista ága. A buddhizmus, már Bodhidarma elõtt is ismert vallás volt Kínában, mégis a pátriárka ténykedése során lett népszerû igazán ebben az országban. Pontosan azért, mert sajátos kínai elemek épültek bele az Indiából származó vallásba és ebbõl a keveredésbõl született meg a Csan-buddhizmus.Mik voltak azok a kínai elemek amik beépültek? Súlypontozottan a taoizmus hitrendszere. Tehát ami a koreai államokba késõbb, mint buddhizmus bekerült az a buddhizmus és a taoizmus sajátos keveréke volt, amit ráadásul még a koreaiak is a saját elemeikkel bõvítettek ki.
Nézzük meg,mirõl is szól a taoizmus. (Önmagában leírhatatlan, szavakkal ki nem fejezhetõ , mégis megpróbálom körvonalazni.) Fõ fogalma a Tao (koreaiul Do), tehát az Út.Az út egyfajta szellemi magatartásra utal, a természethez és az élethez való viszonyulásra. Az Út -on járó ember a természer törvényeinek megfelelõen él, nem csinál semmi olyat, amivel a természet és a saját harmóniáját megbontaná. Olyan mint a víz (a Taoizmus egyik leginkább használt jelképe) sosem áll ellent, lágy, és mégis sziklákat, hegyeket tud elmosni. A természet tövénye pedig leginkább az örök változás, semmi sem állandó (ez önmagában a jin és a jang váltakozása). Ilyen változás, hogy a hegyek állandóan pusztulnak, de az alacsonyabban lévõ részek, gödrök mindíg töltõdnek.
Olyan ez, mint a folyó kanyarulata, külsõ oldalán rombol, belsõ oldalán épít. A másik fogalom a Te, az erény. Ez leginkább a helyes magatartást próbálja leírni, elsõsorban azt, hogy az alattvalóknak, hogyan kell viselkedniük urukkal szemben, de azt is, hogy a királynak hogyan kell kormányoznia. Az uralkodó és a nép kapcsolata sosem az erõszakon, hanem a harmónián kell hogy alapuljon. Eszménykép, a szerény, a nem harácsoló, a nem erõszakos és a nép érdekében cselekvõ uralkodó, így válik a Tao követõjévé és teremti meg a harmóniát. Természetesen, magáról a Taoizmus hitrendszerérõl könyveket lehetne még írni, inkább foglalkozzunk most azzal, hogy a taoista szerzetesek illetve mesterek mivel töltötték idejüket
Fõ célkitûzésük elsõsorban az örök életelérése volt, mivel meggyõzõdésük szerint, aki a természettel harmóniában él, sokkal tovább, vagy akár örökké is élhet. Ennek eléréséhez meditációt használtak (más Taoisták kémiával foglalkoztak életelixír elõállításának céljával, de ezek kevésbé voltak sikeresek), mégpedig energetikai, tehát a "csi"-t felhasználó, meditációt. Maga a Csi (koreaiul:Ki) energia fogalma is a taoizmusból ered. A Taoisták fedezték fel az emberi testben végigfutó energia vezetékeket, a meridiánokat, az akupunktúrát, és az életpontokat, amelyek megütésével bénulás, vagy akár halál is elõ idézhetõ. Ezek mind a Csi-hez szorosan kapcsolódó fogalmak. A Csi-energiának sokféle megnyilvánulása van. Csi van a levegõben, mégpedig olyan fontos Csi, hogy hiányában az ember pár percen belül elpusztul, de Csi van az ételekben, az italokban, amiket feldolgozva, a szervezet energiához jut (gondoljunk az ételeken feltüntetett energia tartalomra!!). Eredeti Csi-nek hívják a szüleink által ránk, hagyományozott energiát, ami nem pótolható, állandóan fogy és a végén, ennek hiányában halunk meg. Energiája van a földnek (gondoljunk a vulkánok kitöréseire), és Csi van az égben is (pl. villámlás), és az ûrben is. A taoisták odafigyeltek táplálkozásokra, gyógyteákat, erõsítõ fõzeteket ittak, hogy minél tisztább és minél több Csi-energiához jussanak.


Meditációik során az ég és a föld energiáira kapcsolódnak rá és ezeket gyûjtik energia központjukba (alsó tan-tien, vagy tanjon koreaiul).
A shaolin szerzetesek megtanulták a taoistáktól az energia áramoltatás képességét,ezzek hajtják végre bámulatos harcmûvészeti töréseiket. A Taoisták viszonta harcmûvészeteket tanulták meg a buddhistáktól (a taoista"saolin" kolostorok pl., ahol kung -fut gyakoroltak :Wutang-shan, Huasan) és fejleszették tovább Pl: Pa kua chuan, tai chi chuan, ahol kifejezetten a Csi energiát használják ellenségük megállítására.
A taoista hatások megfigyelhetõk a koreai harcmûvészetekben is, itt is ismert az életpontok fogalma. A Hapkido végsõ célja a Ki használatán alapuló önvédelem. A hapkido lágy technikái magát a Ki(Csi) áramlását hivatott elõmozdítani, ugyanis a megfeszített izmokban megreked a Ki, míg a lágy karban akadálytalanul áramlik.Maga a taoizmus egy alapgondolata is felfedezhetõ a Hapkido-ban: " lágy legyõzi a keményet, gyenge az erõset". A Taekwndo légzéstechnikája (támadáskor a levegõ kifújása) a légzés Ki jét próbálja belekoncentrálni az ütésbe. Lényeges, hogy a taekwondo tecnikák végig lazán menjenek és csak az utolsó pillanatban feszüljön meg a test és csak rövid igeig, különben a Ki megreked a kézben. Számos más koreai harcmûvészeti irányzat is létezik, amelyek fõleg lágy, tehát köríves tecnikákat alkalmaznak és ezáltal generálják a Ki-t.
Természetesen nem csak a taoizmus és vele együtt a buddhizmus hatása fedezhetõ fel a koreai harcmûvészetekben. További írásom, majd ezeknek a filozófiáknak a bemutatását fogja tartalmazni.


10).


Nézzük tovább azokat a filozófiai irányzatokat, amelyek hatást gyakoroltak a koreai harcmûvészetekre.
Említettem, hogy a Zen (Csan, Szon) buddhizmus sok vonást vett át magától a taoizmustól. Elsõsorban a taoisták voltak azok, akik a természetben nyitott szemmel próbáltak járni. Megfigyelték az állatok viselkedését, mozgását, figyelemmel kísérték a növények fejlõdését, mert mindebbõl a Tao iletve Csí megnyilvánulását próbálták kielemezni. Nem véletlen, hogy a Kung-fu ágazatok (pl. a buddhista Shaolin) nagy része az állatok mozgását, illetve a harcban való viselkedésük lényegét próbálták megfogni, illetve utánozni.

A Hedong Komdo (keleti tengeri kardvívás útja) elnevezésû koreai harcmûvészet egyes mozdulatait ugyancsak állatokról, illetve növényekrõl nevezték el. A koreai szerzetesek rövidebb visszavonulásaiknak ezt a nevet adták: ülni, mint az ugrásra készülõ tigris. Igazából a Koreában létezõ sámánizmusban is megfigyelhetõ az állatok, de gyakorlatilag az egész természet tisztelete. A sámánizmusban ismert a totemállat fogalma, ami gyakorlatilag annyit tesz, hogy egy nép, egy állattól származtatja magát, úgy érzik, hogy az állat szelleme szállt beléjük és így rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal is amelyek az állatra jellemzõek (nyilván: bátorság, robbanékonyság, erõ stb). Említettem, hogy a koreaiaknál ez az állat a medve (Tangun legenda), de ugyanez az állat a totemállatuk az ajnuknak is.

A magyaroknál az úgynevezett turul madár-nagy valószínûséggel a kerecsen sólyom-(Emese álma legenda), amirõl nem nehéz elképzelni a gyorsaságot, mozgékonyságot stb.
A karate-ban, mivel a kung-fu-ból alakult ki, is megtalálhatóak bizonyos állatokat utánzó mozdulatok és ezen mozdulatok egy része a taekwondo-ba is átment.
A Hapkido ugyancsak a természetességet hangsúlyozza mozgásában, fõleg a három alapelvében figyelhetõ ez meg: Yu: utal a lágyságra, de elsõsorban a vízre, a víz körbeöleli az útjába akadt akadályokat, felveszi az edény alakját, amibe beletöltik stb. Won: a kört jelöli, a körkörös, vagy gömbszerû mozgás alapelve, amely a természetben lépten- nyomon megfigyelhetõ, pl. az ember, de akár a béka is körkörös mozgások sorozatát végzi úszás közben és így halad elõre a vízben. Hwa: a harmóniára utal, elsõsorban arra a harmóniára, amit az ember önmaga és a természet között ki tud alakítani, utal arra, hogy igazán harmónia egy támadóval szemben csakis a kitérés során valósulhat meg, gyakorlatilag a két elõzõ alapelv felhasználásával (yu, Won), Olyan ez mint a bambusz, vagy a rizs, amikor szélvihar van nem áll ellent, miközben a merev, vaskos fák sorra kidõlnek
Choi Hong Hi nagymester mindig hangsúlyozta, hogy a Taekwon-do technikái a fizikai törvényszerûségeken alapulnak, ezek leginkább a természet törvényszerûségeit tartalmazzák, hiszen a fizika sem akar mást, mint a természetben fellelhetõ jelenségeket leírni.
A Wonhwado ugyancsak a természetes körmozgáson alapul. Érdekesség ennél a harcmûvészetnél, hogy a sámánizmusból merítette kézmozdulatait, a sámánok "imádkozó" kéztartása: a tenyerek összeérnek és közben kis köröket írnak le. Ez a kézmozdulat eléggé hasonlít a Csi Kung-ban megtalálható energiagyûjtõ mozdulatokkal.


11).


Nézzük meg, hogy a taoisták hogyan fejlesztették a Ki(Csi)-energiát saját testükön belül. Kétféle módszert, illetve utat lehet ezzel kapcsolatban megemlíteni. Van a Wai Dang , illetve a Nei Dang, tehát a belsõ és az úgynevezett külsõ gyakorlat. Igazából mindkettõ gyakorlat erõsíti egymást így leginkább együtt érdemes gyakorolni. A belsõ gyakorlat elsõsorban meditációt takar, ahol a tudat erejével, vizualizációt használva a Ki-energiát keringetik a testben, illetve az égi és a földi energiákra is rákapcsolódnak. A harcmûvészetek szempontjából inkább a másikat, tehát a külsõ gyakorlatot használják. Ez gyakorlatilag a Tai chi, a Pa kua, a Hapkido útja. Itt elsõsorban a mozgág által-ami leginkább lágy és körkörös áramoltatják a Ki-t a testben, illetve elsõsorban a végtagokban. A Ki érzetét, érzékelését a meditációk alatt bárki meg tapasztalhatja mivel a test nyugalomban van ez nem olyan bonyolult-, viszont mozgás közben már nehezebb elérni a kívánt hatást. A tai chi-ben, mivel elsõsorban az egyedül végrehajtott formagyakorlatot csinálják, könnyebb az energiát érzékelni, mint például a Hapkidoban, vagy az Aikidoban, ahol általában párokban gyakorolnak ezáltal sok zavaró tényezõ lép be a rendszerbe, mivel az ellenfélre is figyelni kell, nem csak a saját mozgásunkra. A Tai chi-ben csak késõbb kezdenek el partnerrel dolgozni, amikor már a forma jól megy és az energia is áramlik. A Hapkidoban ennek ellenére léteznek a Ki fenntartását szolgáló gyakorlatok, pl. evezõ gyakorlat stb. Mindenesetre mindkét rendszer a külsõ Ki gyakorlatok sorába sorolható. Persze érdemes, magát a Kit elõször meditáció közben megtapasztalni, mivel utána már"csak" az a dolgunk, hogy a meditáció alatt megtapasztalt érzeteket mozgás közben is fenntartsuk.
Most nézzük meg, mi szükséges ahhoz, hogy a Ki áramlása akadálytalan legyen. A lényeges pontok: a test, a tudat és a lélegzet. A testtartás mindig egyenes kell, hogy legyen, ez elsõsorban a gerincre és az azon ülõ fejre vonatkozik. A távol-keleti harcmûvészetekben a karatétól, a taekwondo-ig, mindenhol megfigyelhetõ ez a testtartás. Az elhajlásos , összegörnyedõ védekezés szinte csak a nyugati küzdõsportokra, kick-box, box jellemzõ. A legfontosabb meridiánok (befogadó és a kormányzó vezeték) ugyanis a gerinc mellett, illetve a fejtetõtõl középvonalon haladva a test elülsõ részén haladnak.
A tudatnak nyugodtnak kell lennie, ugyanis bármilyen feszültség megakadályozza a Ki áramlását. A lélegzetnek mélynek és fõleg a kilégzésnél, hosszúnak kell lennie.
Ebbõl is látszik, hogy a test és a tudat mennyire összefügg. Ha a test görnyedt, feszültség lesz benne, a tudat sem lesz nyugodt és a ki is megreked. Ha viszont a test egyenes, a tudat elõbb-utóbb megnyugszik, a lélegzet is lassul a Ki bõségben lesz.
De ez visszájára fordítva is igaz. Ha a tudat tiszta, a tartás eleve egyenessé válik és a lélegzet is normalizálódik.
Figyeljük meg, hogyha izgulunk, a levegõt kapkodva vesszük, testünk görcsbe rándul.
A buddhista meditáció pontosan ezen alapszik, a testtartás és a lélegzet ellenõrzésével a tudat megnyugszik és a Ki is normálisan fog áramlani. A taoisták másfelõl közelítik meg a dolgot. Õk is egyenesen ülnek (de õk széken, hogy a lapukon keresztül a föld energiáit is fel tudják venni) de elsõsorban a KI áramlására koncentrálnak, ezáltal a tudatuk megnyugszik és a lélegzet is mély lesz. Kétféle módszer de az eredmény ugyanaz.


12).


Mostani témámban egy olyan témával foglalkozok, amelyek a mai napig misztikusnak számít a harci mûvészetekben, ez pedig az életpontok kérdése. Az életpontok, gyakorlatilag az akupresszúra és az akupunktúra kérdéskörébe tartoznak. Az emberi testben lévõ meridiánokon (Ki energiavezetékek) úgynevezett akupontok találhatók, ezeket a pontokat stimulálják a keleti orvosok, vagy tukkel, vagy masszázzsal, vagy moxával stb. Alapjában véve minden meridián egy-egy belsõ szervhez köthetõ. A belsõ szervek hatással vannak egymásra. Nem akarom részletezni a dolgot, a lényeg az, hogyha a Ki energia megreked az egyik szervben akkor ott energia többlet keletkezik, de itt is érvényes az energia megmaradás törvénye, ami szerint ha valahol többlet lesz akkor valahol energiahiány lép fel. A szerveknek (szív, tüdõ máj, lép, vese, stb) sem az energia hiány sem a többlet nem jó. Tehát az orvos arra törekszik, hogy a test egyenletes Ki áramlását helyre állítsa. Ezt pedig úgy éri el, hogy az energiahiányos szervhez tartozó meridiánon bizonyos pontokat serkent, ezáltal helyreáll a szerv energiája, míg az energia többlettel bíró szerv meridiánjának bizonyos pontjaiból pedig elvezeti az energiát. Tehát például az akupunktúrában kétféle célú tûszúrás létezik, a serkentõ és a gátló. Persze a rendszer jóval bonyolultabban muködik, de a lényeg kb ez.

Az életpontok olyan akupontok amelyek megütésével megbontható a Ki egyenletes áramlása, zsibbadás, bénulás, eszméletvesztés, vagy halál is bekövetkezhet. Nem kell nagy erõvel támadni ilyenkor, de elég pontosnak kell lenni és az sem mindegy milyen ütõfelülettel támadjuk meg az adott pontot (pl. ujjal való szúrás, vagy az ujj behajlított ujjpercével stb.).
Mindenesetre az elõbbi elméletbõl adódóan a belsõ szervekre is káros lehet egy-egy ilyen pont megütése.
Igazából nem sok nyugati mester van aki értene igazán az életpontokhoz, annak ellenére, hogy elég sok harcmûvészeti könyv van amely leír néhányat az életpontok közül. Elsõsorban csak a kevésbé veszélyesek az ismertek (pl. gyomorszáj, tarkó, halánték, állcsúcs stb). Azonban ahhoz, hogy biztonságosan tudjuk használni ezeket a pontokat, ismerni kellene nem csak a pusztítást, hanem a gyógyítást is, mivel minden életpont megütése által okozott tünetet meg lehet szüntetni egy másik akupont stimulálásával, vagy egyéb módszerrel. Nem véletlen hogy elsõsorban Kínában, sok harcmûvész orvos is egyben, vagy pl. Japánban shiatsu fogásait is ismeri néhány mester.
Sajnos a világ nyugati részén még mindig kétkedéssel fogadják a meridiánokhoz kapcsolódó gyógyítást.
Nem kell csodálkozni azon sem, ha nem tanítják harcmûvészeti edzésen az életpontok támadását, mivel az ártalmatlanná tett ellenfél rendbehozását nem ismerik a fekete övesek sem.
Ahhoz, hogy biztonságosan lehessen használni ezeket a "titkos "technikákat egyértelmûen egy akupunktúrában képzett orvostól kellene tanulni.