Osváth Gábor, PhD. I.
Nyelvpolitika, nyelvi tervezés Koreában
(Történeti áttekintés)

 

I. A hangul felfedezésétõl 1945-ig

A tudatos nyelvi tervezésnek világviszonylatban is szinte páratlanul korán létrejött példája az 1443-ban királyi rendeletre megalkotott koreai fonetikus írás, amely a századfordulón Chu Shi-kyong nyelvésztõl (1876-1914) a hangul nevet kapta. A szó többszörös homonima, jelentése: 1. 'koreai', 2. 'nagy', 3. 'egyedüli', 4.'helyes’ betûk. A huszadik századi koreai nemzeti identitás nélkülözhetetlen összetevõjét jelentõ hangul elemzése témánk szempontjából azért is különösen fontos, mert születésétõl kezdve máig heves viták tárgya, századunkban pedig a nyelvpolitika, a nyelvi tervezés egyik legfontosabb tényezõje: szinte alig van nyelvpolitikai döntés, amely valamilyen formában ne függene össze vele (ez a megállapítás mind Észak-, mind pedig Dél-Koreára érvényes).

Koreában – eddigi ismereteink szerint – a kínai írásjegyek átvétele elõtt nem volt önálló koreai írás. Korea megelõzte Japánt a kínai írás átvételében: a kínai írás Koreában fennmaradt elsõ emléke Kr. u. 85-bõl származik (Hahn 1977:7). Gyors térhódításában az is fontos szerepet játszott, hogy a Han-korabeli Kína ebben a korban létesített telepeket a Koreai-félszigeten. A kínai írásjegyek pozíciója véglegesen akkor szilárdult meg, amikor a koreai államocskák politikai egyesítését a Shilla nevû koreai királyság a Tang-korabeli Kína segítségével valósította meg, s a két ország közötti kapcsolatok igen intenzívek voltak. Az egyesült Shilla (647-927) királyának, Kyongdoknak (742-764) a rendeletére a koreai földrajzi nevet elkínaiasították, s ma már többnyire nehéz visszakövetkeztetni eredeti koreai hangalakjukra (azt tudjuk például, hogy Tedzson eredeti neve Hanpat ‘nagy (rizs) földek” volt, s a sino-koreai név ennek a szónak a tükörfordítása). A kínai írásjegyekkel együtt a személynévadás kínai rendszerét is átvették (Osváth 1989: 335-338). A kínai írásjegyek átvétele azonban nem a koreai nyelv lejegyzése céljából történt, hanem – hasonlóan a latin ábécé és a latin nyelv együttes átvétele gyakorlatához a középkori Európában – a klasszikus kínai irodalmi nyelvet (venjen) kezdték használni az írásbeli kommunikáció céljaira (koreai neve hanmun ‘kínai írás’ lett). Bizonyos idõvel az átvétel után megszületett az igény a koreai nyelvû írásra is: egy olyan írás jött létre, amely kínai írásjegyekkel próbálta a kínaitól tipológiailag különbözõ koreai nyelv szavait és toldalékait lejegyezni.

Ez egy igen bonyolult rendszerû írás volt: többnyire idu (‘hivatalnok írás’) néven említik a kugyol és a hyangch’al elnevezés a vele lényegében egyezõ írásváltozatokra utal, inkább funkciójukban különböztek. Az idu elsõsorban a prózai szövegek (rendeletek, utasítások stb...) lejegyzésére szolgált, a hyangch’al a koreai nyelvû versek írása volt, míg a kugyol segítségével a buddhista és konfuciánus szövegeket kommentálták vagy fordították (Buzo 1983:131). Van olyan vélemény is, amely szerint a japánok a kana-írás ötletét innen kölcsönözték (Yi 1983:49).

Az idu és két változatának széleskörû elterjedését leginkább az hátráltatta, hogy használata feltételezte a kínai írásjegyek igen alapos ismeretét. A kínai írásjegyek legtehetségesebb ismerõinek is leküzdhetetlen problémát jelentett azonban a két nyelv rendszerének fonológiai összeférhetetlensége: a kínaiban csak 400 körül van a lehetséges szótagok száma, a koreaiban viszont 1950 (Hahn 1977:8). Ez azt jelenti, hogy igen sok esetben nem találtak megfelelõ írásjegyet az egy- vagy több szótagú koreai fogalomszók vagy végzõdések lejegyzésére; nem csoda, hogy az így rögzített szövegek értelmezésében manapság gyakran eltérnek a vélemények.

A koreai ábécét a Choson-, más néven Li-dinasztia (1392-1910) negyedik királya, Sejong (ur. 1419-1450) által alapított Chongum-ch'ong ('A helyes kiejtés hivatala') tudós hivatalnokai tervezték meg. A munkát 1443-ban fejezték be, s ekkor mutatták be egy hét oldalas füzetecskében, amelynek a királytól adományozott címe: Hun-min-chong-um (‘A nép helyes kiejtésre tanítása’). Késõbb ez lett az ábécé egyik neve (Észak-Koreában ma is így nevezik, rövidítve: chong-um; Dél-Koreában a hangul nevet használják). E mû eredeti formájában nem maradt fenn, csak a Worin sokpo (lásd késõbb) mellékleteként és két másik másolatban. Egy 1940-ben Andongban (Északi Kyongsang tartomány) felfedezett könyv tartalmazza a negyedik, a legrégibb és legautentikusabb szövegváltozatot. A 33 lapos, fadúcos technikával nyomtatott könyv (mérete: 29 x 20 cm) 1446-ból származik, s a címe: Hun-min-chong-um hae-rye (‘A Hun-min-chong-um értelmezése és példák’), amely a Hun-min-chong-um (1443-44) eredeti hét oldalán kívül az egyes betûk további részletes magyarázatát adja, ismerteti s szótag-kialakítás szabályait, majd példaszöveget mutat be. A tudóscsoport vezetõjének, Chong In-jinnek az utószava zárja a mûvet.

A Hun-min-chong-um kínai nyelvû bevezetõjében ezt olvashatjuk: „A király utasítása így szól: Hazánk nyelve különbözik Kínáétól úgy, hogy a kínaiak írásjegyei alapján egymással nem tudunk közlekedni. Ezért a tanulatlan népnek bár az a vágya, hogy beszéljen [ =írásban fejezze ki magát] , gyakran mégsem tudja érzéseit kifejezni. Emiatt megindultságomban 28 új írásjegyet hoz(at)tam létre. Szeretném, hogy mindenki könnyen megtanulja, és kényelmesen használja nap mint nap.” (Mártonfi F. fordítása). Ezt követõen igen tömören meghatározza a betûk hangértékét kínai szópéldák segítségével („a k betû mint az ókínai kiu n kezdõ hangja, a k’ mint az ókínai k’wai kezdõ hangja” stb...) (Mártonfi 1974: 113).

Chong In-ji utószavában így népszerûsíti az új írást: „A betûformák a beszélõszerveket utánozzák, s hasonlítanak az ókori [ kínai] pecsétíráshoz. Magukba foglalják az ég, a föld és az ember hármasságát, s a yin és a yang princípiumot. Okos emberek egy reggel leforgása alatt megérthetik, s a közönséges ember megtanulhatja tíz nap alatt. Ha a bírósági kereset betûkkel íródik, a helyzet világosabban nyomon követhetõ. Tökéletesen alkalmasak minden cél megvalósítására. Még a szél susogása, a daru rikoltozása, a kakaskukorékolás, a kutyaugatás, egyszóval minden leírható.” (Jurng 1986 : 60). Az ókori kínai ún. pecsétírással való hasonlóságot többen feltételezték, mások csak az m betû esetében vélekednek így; az ugyanis megegyezik a kínai ‘száj’ írásjegy képével: egy négyzet (Mártonfi 1974 : 117).

A koreaiak rendkívül büszkék ábécéjükre, a világ egyik legtudományosabb írásrendszerének tartják, s ebben a külföldi kutatók egyetértenek velük. A mássalhangzókat jelölõ betûk alakja az egyes hangok képzésekor domináns szerepet játszó szerv (ajkak, fog, nyelv, torok) sematikus ábrázolása, s a különbözõ hangok ejtésbeli hasonlósága írásképi hasonlóságukon tükrözõdik. A magánhangzók jelölése a modern tudományosság szempontjából kevésbé figyelemreméltó, de el kell ismernünk, hogy meglehetõsen koherens rendszer: a taoista filozófia három alapkategóriáját kombinálja grafikusan (a pont az ég, a vízszintes vonal a föld, a függõleges vonal az ember kifejezõje). A fenti elveknek megfelelõen a koreai ábécé összes, azaz 28 betûje nyolc alapbetûre vezethetõ le; ebbõl öt mássalhangzót, három magánhangzót jelöl. Az azonos helyen képzett mássalhangzók írásképét ugyanahhoz az alapbetûhöz viszonyítják egy vagy több vonás hozzáadásával. A XV. század óta bekövetkezett hangtani változásokat követve a betûk száma mára 24-re csökkent.

A koreai írás hangjelölõ írás, de a betûket szótagonként csoportosítják (a szótagban egymás alá illetve fölé is írhatók); s ez a szótagnyi graféma pontosan megfelel egy kínai írásjegynégyzet nagyságának: ezért is kombinálható egymással a két írás igen jól. A koreai nyelvészek szerint a szótagoló elv jelenti ugyanakkor a koreai írás legnagyobb fogyatékosságát: „Az egy négyzetbe való tömörítés nagy akadályokat jelent az írás gépesítésében. Mivel e tömörítés miatt a szótag betûinek nagysága változhat, egyes betûket nehéz megkülönböztetni egymástól. (...) Ezek a négyzetek a koreai írás Prokrusztész-ágyai” (Ho 1944: 8-9). Külföldi kutatók egyéb fogyatékosságokat is felrónak (Kontsevich 1997:3):

1. Mivel a koreai ábécé elsõsorban a szótagba való tömörítés miatt igen zárt rendszert képez, szinte lehetetlen újonnan kreált betûkkel kiegészíteni: ez igen nagy problémát jelent az idegen nyelvek – a koreaiban allofonként sem létezõ – fonémáinak (v, f, z, ž stb.) átírásakor.

2. A hangul nem ismeri a nagy- és kisbetûkre történõ felosztást, ezért idõnként nehézségeket okoz a köz- és tulajdonnevek elkülönítése. A nagy kezdõbetûnek szimbolikus tartalmat jelzõ funkciója van a latin ábécében; ezzel a koreai írás nem rendelkezik.

3. Ismeretlen a folyóírás és nyomtatott írás közötti különbségtevés is: ez elsõsorban az írás megtanításakor okoz nehézséget.

4. A hangul – a kínai íráshoz hasonlóan – nem ismerte a központozást, s az egyes szavak között nem hagytak ki üres helyet. Ezt a hiányosságot a latin ábécé mintájára századunkban pótolták, átvéve az írásjeleket. A jobbról balra, illetve felülrõl lefelé történõ írást majdnem teljesen felváltotta az európai mintára történõ elrendezés, s aki ma a régi módon ír (például a konzervatív napilapok), könnyen megkapja a „japánbarát” jelzõt.

1.
Egy japanológus 1883-ban felfedezte, hogy megdöbbentõ hasonlóság van a hangul és az ún. shindaimoji ('Az istenek korszakának betûi') között; az utóbbi írást egy japán vallásos csoportosulás használta. Volt, aki a Heian korszakból (8. sz.), mások a Kamakura korból (13. sz.) eredeztették. A késõbbi kutatások bebizonyították, hogy sokkal késõbb keletkezett, a koreai hangul hatására (Marshall 1984: 62). A Hunmin chongum haerye felfedezése, s az abban ismertetett betûformákkal kapcsolatos korábban ismeretlen nézetek is azokat a tudósokat igazolták, akik a koreai írás autentikus voltát vallották. Korábban ezzel ellentétes nézetek uralkodtak: H. A. Giles a szanszkrit, H. B. Hulbert a tibeti, I. Taylor és P. Berger a bali írással hozta összefüggésbe, P. A. Echardt pedig azt gondolta, hogy a koreai ablakok különféle formái (!) szolgáltatták a hangul betûk mintáit (a hangul betûinek többsége kezdetben geometrikus jellegû, szögletes volt, csak késõbb alakultak ki az ecsetvonásnak jobban megfelelõ gömbölyûbb, lekerekített betûformák).

A hangul világszerte elismert magas tudományos színvonala azt bizonyítja, hogy szerzõi jól ismerték a kínai (és valószínûleg óind) fonológiai tanításokat, s néhány esetben meg is haladták azokat. A kínai hagyományos fonológiai iskola szerint a szótag két részbõl áll: szótagkezdetbõl és szótagzárlatból. Véleményem szerint ennek oka az lehetett, hogy a kínaiban igen korlátozottan fordulnak elõ szótagzáró mássalhangzók, csak az /n/ és /ng/.A koreaiban jóval több, hét szótagzáró mássalhangzót (k, t, p, l, m, n, ng) ismerõ tudósok a mai fonológiai nézetekkel megegyezõ módon a szótagot három részre osztották (szótagkezdet, szótagközép, szótagzárlat); az írás ezt tükrözi is. További újítást jelentett, hogy kísérletet tettek a tónusok jelölésére; a szótag betûcsoportja elé tett egy pont magas tónust, a kettõspont emelkedõ tónust, a pont hiánya pedig semleges tónust jelzett. A koreaiban a XV. sz. végéig – mind az eredeti koreai, mind a sino-koreai szavak esetében – ez a három tónus létezett, ezt követõen az emelkedõ tónusú szótagok – elvesztve tónus értéküket – hosszúakká váltak, a többiek rövidek lettek (a hosszúság - rövidség aránya 2:1). A tónusok jelét nem vitték át a kvantitatív szembenállás jelölésére, s a hosszúságot azóta sem jelzi semmi: a gyakran tapasztalható kiejtésbeli bizonytalanságnak ez az egyik oka. A másik oka az lehet, hogy a szó elején hosszú szótag a szó belsejébe kerülve megrövidülhet (nunsaram 'hóember'; hanbangnum 'hópehely').

A neokonfucianus tanok sinocentrikus világképét valló konzervatív tudósok a hangul kihirdetését követõen rögtön mozgalmat indítottak az új írás diszkreditálására. Az elégedetlenkedõk vezetõ alakja Ch'oe Man-li 1444-ben egy levelet intézett a királyhoz, amely a következõket tartalmazza: „Országunk mint szuverén állam szolgálja Kínát dinasztiánk alapítása óta, s ha ma új betûket szerkesztünk, az megsérti tiszteletünk érzését Kína iránt anélkül, hogy ezt igazolni tudnánk, hiszen ugyanolyan betûket használunk, mint Kína, és ugyanazon az úton haladunk. A Kína uralma alatti világban sehol sem alkottak új írást pusztán azért, mert mások a természeti feltételek és a helyi nyelvek. Mongóliának, Japánnak és Tibetnek van saját írása, de õket barbárnak tartják és lenézik. Nem fogja-e aláásni civilizációnkat, ha e bolondság javára lemondunk az erényrõl akkor, amikor szokásainkat már nem tartják alábbvalónak a kínaiakénál? Az idu írást azért találtuk fel, hogy azok is tudjanak levelet olvasni, akik nem tudnak jól kínaiul. De még azoknak a tisztviselõknek is kell valamennyire ismerniük a kínai írásjegyeket, akik az idunak hasznát veszik. Az idut nem lehet a nemes (kínai) írásjegyektõl való teljes elfordulásnak tekinteni, hiszen a koreai szavak leírásakor kölcsön veszi a kínai írásjegyeknek hol a kiejtését, hol a jelentését. A felséged által alkotott ábécének viszont semmilyen kapcsolata sincs a nemes írásjegyekkel” (Hahn 1984: 16-17). A hangullel kapcsolatos ilyenfajta ellenszenv (elsõsorban az elit részérõl) egészen a XIX. század végéig tapasztalható volt annak ellenére, hogy a XV. században – a király tekintélyének köszönhetõen – gyorsan elterjedt és népszerûvé vált. Használatának visszaszorulása Yonsan idejében (1495-1506) kezdõdött, aki uralkodása elsõ éveiben annyira kedvelte az új írást, hogy még a királyi évkönyveket is így íratta le. Uralkodásának tizedik évében viszont a zsarnoki módszerei ellen tiltakozó ellenzék hangul betûkkel írt falragaszokon fejezte ki elégedetlenségét, s ez felbõszítette az uralkodót: elrendelte az új ábécé betiltását, sõt a korábban írt könyvek és dokumentumok megsemmisítését is. Az új írás addigra azonban már annyira meggyökerezett, hogy ezt az intézkedést nem tudták teljesen megvalósítani. Tekintélyének kialakulásához az is hozzájárult, hogy – Szedzsong király kezdeményezésére – jelentõs irodalmi mûveket jegyeztek le ezzel az írással, nem sokkal megalkotását követõen: az elsõ egy elbeszélõ költemény, a Yongbioch'onga ('Ének a sárkányok égbe repülésérõl', 1445) volt, amely a királyi dinasztia (a „'sárkányok”) létrejöttét, addigi hõstetteit zengte el (a sino-koreai szavak kínai írásjegyekkel szerepeltek a szövegben). Ezt követte a Sokpo sangjol ('Buddha életének részletes ábrázolása' 1447) Szedzso királyfi (ur. 1455-1468) alkotása, majd apja, Szedzsong mûve, a Vorin chongang chigok ('Ének a hold tükrözésérõl ezer folyóban' 1448) hasonló témával. E két mû utólagos összekapcsolásával született meg a Vorin sokpo ('Sákjamuni fényes élete' 1457): az elsõ koreai nyelven, koreai ábécével lejegyzett prózai alkotás. Az új ábécé fontos szerepet játszott a kínai szótagok koreai olvasata egységesítésében (ezen a téren korábban nagy volt zavar): a Tongguk chongun ('A keleti királyság helyes rímjei', 1447) tulajdonképpen egy rímszótár, amelyben a kínai írásjegyek helyes kiejtését a koreai ábécével adják meg. A valamivel késõbbi Hunmong-chahwe ('Fiatalok írástanítása', 1527) megteremti a maival lényegében egyezõ betûrendet, a betûk ma is használatos neveit. E mûbõl származik az új ábécének a XIX. század végéig legelterjedtebb neve, az onmun ('népies, vulgáris írás'), amely a kínai írást jelölõ hanmun ('han írás') szóval szembeállítva pejoratív ízû, kisebb tekintélyt jelez. Többi, akkoriban meggyökerezett elnevezése is ilyen negatív jellegû, „túlzottan” könnyû volta miatt nevezték ach'imgul-nek ('reggeli betûk', amelyeket egy reggel meg lehet tanulni), valamint amgul-nak ('nõi betûk'). Ezzel párhuzamosan a koreai nyelvet illetõ megnevezések is pejoratívak voltak, a kalsszikus kínai és írása (hanmun) tekintélye a lenézett dialektusok rangjára fokozta le a koreait (pangon 'nyelvjárás', ono 'vulgáris nyelv', song-o 'alantas nyelv'). Ebbõl is látszik, milyen bátor tett volt egy irodalmi mû megírása és kiadása koreai nyelven, koreai írással. Számos, így született mû írója anonim maradt, félve a következményektõl, a tudóstársak lenézésétõl. Nem csoda tehát, hogy a régi koreai irodalom XIX. sz. végéig terjedõ korszakában a fennmaradt mûveknek mindössze 5 %-a íródott a hangul ábécével, a maradék 95 % a klasszikus kínai irodalmi nyelven (Kim Tong-uk 1986 : 828). Ez az 5 % azonban a koreai irodalom legértékesebb alkotásai közül többet is tartalmaz (Ho Gyun: Hong Gil-tong-chon 'Hong Gil-tong élete' [ XVII. sz. eleje] , Kim Man-jung: Kuunmong 'Kilencek felhõálma [ 1688] és az ismeretlen szerzõtõl írt, népköltészeti vonásokat mutató Ch'un-hyang-chon 'Ch'unhyang élete', XVIII. sz.).

Összegezve a hangul létrejöttét eredményezõ korszak legfontosabb szociolingvisztikai tanulságait, elmondható, hogy ez az írás a nyelvpolitika, nyelvi tervezés tudatos produktuma volt. Szedzsong király tudatosságát nemcsak az új ábécét bemutató nyelvpolitikai és nyelvészeti eszmefuttatást tartalmazó Hunmin chongum és Hunmin chongum haerye címû mûvek igazolják, hanem az is, hogy a király minden tekintélyével elõmozdította olyan színvonalas irodalmi alkotások létrejöttét, amelyek az új ábécével íródtak. Az is kétségtelen, hogy a hangulnek rímszótárakban történõ szerepeltetése elõsegítette a sino-koreai eredetû szavak kiejtésének egységesülését is. Egyes vélemények szerint ez a kommentáló, értelmezõ funkció lehetett eredetileg a hangul megalkotójának fõ célja (ezt mutatja a Hunmin chongun cím jelentése: 'A nép helyes kiejtésre tanítása'); s Szedzsong király és körének intenciója szerint a koreai írástudás a köznép soraiban történõ elterjesztése nem gyengítette volna lényegesen a kínai írás, a hanmun monopóliumát az állami és vallásos életben, s valószínûleg az irodalomban sem. (Sasse 1996: 37) A múlt század végéig a koreai uralkodó körök sinocentrizmusa, a külföldtõl való elzárkózás Kínától eltanult reflexei megakadályozták a modern koreai nacionalizmus létrejöttét, s ezzel párhuzamosan a koreai írás másodlagos maradt a mûvelõdés kizárólagos hordozójának tekintett kínai hanmun árnyékában. A Távol-Kelet nyugati típusú modernizációja 1868-ban az ún. Meiji-reformokkal Japánban kezdõdött meg, s ennek hatása hamarosan Koreára is átterjedt. A modernizáció ottani hívei többnyire Japánban tanultak vagy japán kapcsolatokkal rendelkeztek. A politikai, szellemi életben két csoportosulás alakult ki: az egyik a Kína-barát, merev konfucianus elveket valló idõsebb konzervatívoké, s a japán felé tájékozódó fiatal újítóké. Ellentétes irányú külpolitikai orientációjuk már szóhasználatukban is tükrözõdött; a külföldi országok nevét a konzervatívok Kínából vették át, míg a reformisták Japánból: A Pop-ran-so 'Franciaország', Ui-dae-ri 'Itália' kínai eredetû összetételek, míg a megegyezõ jelentésû Pul-lan-so és I-t'ae-ri japán minta alapján jött létre (Sim 1985: 268-269).

A reformelképzelések végül is 1894-ben diadalt arattak; a koreai király és kormány által vezérelt és Japántól támogatott, így külpolitikai szempontból Kína-ellenes Kabo Kyongjang ('1894 reformmozgalma') a változásokat kifejezendõ egyik legelsõ intézkedéseként az ország korábbi Chason nevét megváltoztatta, a koreai király pedig felvette a császári címet, hogy ezzel is kifejezze a Kínától való korábbi vazallusi függés végét (ez a viszony elsõsorban a külpolitikában tette Koreát Kínától függõvé). Az ország új neve Taehan Cheguk ('Nagy Han Császárság') lett; a han szót 'koreai' jelentésben ekkor újították fel, ez ugyanis az ókorban a Koreai-félsziget déli részén levõ San-han ('három han fejedelemség') nevére utal, s más írásjeggyel íródik, mint a Kínát jelentõ han szó). A szó modern államnévként történõ kiválasztását valószínûleg az indokolta, hogy ezek a törzsi államocskák a többi, északabbra levõ kezdeti koreai államalakulatokkal szemben nem nyúltak át Kína mai mandzsúriai területére, s így alkalmasabbak voltak az önállóság, a Kínától való függetlenség kifejezésére.

Ebben az idõszakban óriási jelentõségû nyelvpolitikai döntések születtek, elsõsorban a koreai nyelv státusával kapcsolatban: a Kínától való függetlenség egyik kifejezéseként mind az írásbeli, mind a szóbeli nyelvhasználatban a koreai lett az ország hivatalos nyelve (1896). Li Byong-un ekkor használja elõször Kukmun chongri ('Az állami írás helyes használata' 1897) címû mûvében a kukmun 'állami vagy nemzeti írás' és a kuk-o 'állami vagy nemzeti nyelv' terminusokat (utóbbit a japán koku-go mintájára); ezzel a szóhasználattal is kifejezve a szakítást a korábbi, hasonló jelentésû, de pejoratív hangulatú onmun, pangon, sogo szavakkal. A kukmun neologizmus a hanmun 'kínai írás' és a kuk-hanmun 'állami kínai írás' ellentéteként jött létre.

A nyelvi reform azonban nem jelentett végleges szakítást sem a kínai írásjegyekkel, sem a klasszikus kínai nyelvvel; az iskolában tovább folyt a hanmun oktatása (ahogy nálunk a latiné, görögé), s a koreai nyelvû szövegekben jórészt (a japán írásrendszer hatására!) fennmaradt az ún. vegyesírás, azaz a kínai írásjegyek és a hangul kombinálása. Ez azt jelentette, hogy a 60 - 70 %-os arányt képvisleõ kínai eredetû, azaz sino-koreai szavakat kínai írásjegyekkel, a kínaiul nem leírható eredeti koreai szavakat és végzõdéseket pedig hangul írással jegyezték le. Ez a vegyesírás fõbb elveiben Koreában és Japánban megegyezik, de lényeges különbségek is vannak: Koreában egy kínai írásjegynek többnyire egy olvasata van, Japánban általában több (a japán vegyesírás tehát lényegesen nehezebb).

Ebben az idõszakban több, hazafias jellegû nyelvi mozgalom indult a reformok elterjesztése céljából: So Chae-p'il (1866?-1950) vezette a Koreai nyelv és írás mozgalmát (Kuk-o-kuk-mun-undong). 1896-ban õ alapította meg a Függetlenségi Klubot, s abban az évben adta ki az elsõ koreai nyelvû újságot (Tok-rip shin-mun 'Függetlenségi Lap'), amelynek egyik fele hangul írással, koreaiul, a másik fele pedig angol nyelven íródott.

Igen fontos modernizációs szerepet játszott a kereszténység elterjedése is a külföldi misszionáriusok aktív közremûködésével; megszületett a Biblia koreai ábécével lejegyzett változata. A Shin-mun-hak-p'a ('Új Irodalom Csoportosulás') tagjai arra törekedtek, hogy a koreai írás segítségével a beszélt nyelvet az irodalmi nyelv rangjára emeljék, s megteremtsék a nyugati példákat követõ modern koreai irodalmat. Az elsõ modern regényt Li In-jik (1862-1916) írta, a címe: Hyol-ui nu ('Véres könnyek', 1906), még nagyobb hatású volt Li Gwang-su (1892-1950?) Mujong ('Érzéketlenség') címû regénye, amely az elõbbitõl eltérõen teljes egészében koreai ábécével íródott. Az elsõ koreai nyelvû modern verset Ch'oe Nam-son (1890-1957) írta 1908-ban, a címe Hae-egeso sonyon-ege ('A tengerpartról egy fiatalnak'), s egyúttal ez volt az elsõ, nyugati központozást átvevõ koreai szöveg is.

A koreai helyesírás normáinak megállapítása a korszak idõszerû feladata volt, ezt a munkát a koreai kulturális miniszter, Ch'oe Chae-kon által 1907-ben alapított Kukmun yonguso ('Koreai Í rás Intézete') kezdte meg, tagjai között nemcsak koreaiak, hanem japánok is voltak (ezzel is elismerve a japánok úttörõ szerepét a modernizációs mozgalmakban).

A Koreáért folytatott kínai, orosz, japán versenyfutás gyõztese Japán lett: 1905-ben protektorátussá nyilvánította, majd 1910-ben annektálta Koreát, amely csak 1945-ben szabadult meg a japán gyarmati elnyomás alól. A koreaiak nemzeti létük, identitásuk szempontjából rendkívül negatívan ítélik meg ezt a 35 éves idõszakot; a japánokkal szemben érzett gyanakvás és félelem érzése ma is igen erõs (Dél-Korea csak 1965-ben lépett diplomáciai kapcsolatba volt gyarmatosítójával!). Az ellenszenv a kormánypolitika szintjén ma is tükrözõdik: a mai napig tilos a japán kulturális termékek jórészének (pl. filmek, lemezek) importja, a könyvek a megtûrt kategóriához tartoznak. A gyarmati uralom idején a japánok minden erõvel a koreai nyelv visszaszorítására, kulturális eljapánosításra törekedtek; a közéletben vagy a hadseregben szerepet vállalóknak japán nevet kellett választaniuk. A negyvenes években már az elemi iskolákban is megszüntették a koreai oktatását; s a koreaiakat a tõlük idegen japán shinto vallás szentélyeinek látogatására kötelezték. A koreaiak nagy része ma a japánokat hálátlan tanítványoknak tartja, akik bár a kínai civilizáció vívmányait koreai közvetítéssel vették át, azt késõbb sorozatos agressziókkal viszonozták. A koreaiak hajlamosak a japán kultúrát lekicsinyelni, Kínához és Koreához képest másodlagosnak tartani; s pontról pontra bebizonyítják, hogy mindazok a vívmányok, amelyre a japánok oly büszkék, többnyire Koreából származnak: a zen-buddhizmus, a karate, a szumo stb. (Osváth 1995 : 19-28). Mindezen nézetek ellenére ma is – éppúgy, mint a századfordulón – Japán a modernizációs modell; a koreai „gazdasági csoda” egyik titka a japán gazdaság szervezeti egységeinek lemásolásában és alkalmazásában keresendõ (az utóbbi évek gazdasági problémái és végsõ soron a japán recesszióra vezethetõk vissza, ugyanis a dél-koreai gazdaság eltéphetetlen szálakkal kötõdik a japánhoz).

 

II. Dél-koreai nyelvpolitika 1945 után

A jaltai egyezmény határozatainak megfelelõen 1945-ben a Koreai-félsziget északi részét a szovjet, déli részét pedig az amerikai hadsereg szállta meg. Mindkét fél katonai közigazgatást valósított meg, amelynek során a szovjetek a kommunistákat, az amerikaiak pedig a nemzeti burzsoázia hatalomra jutását készítették elõ. Ennek eredményeként a 38. szélességi foktól délre 1948. augusztus 15-én megalakult a Koreai Köztársaság (Taehan Minguk), északon pedig 1948. szeptember 9-én a KNDK (Choson Minjujuui Inmin Konghwaguk).

A Koreai Köztársaság megalakulását követõen nem sokkal, 1948. október 9-én látott napvilágot az a törvény, amely a hangult egyedüli hivatalos írássá tette, hozzátéve azt, hogy a kínai írásjegyek használatát – vegyesírású koreai szövegben – átmenetileg megtûrik (az átmenet idõtartamát nem határozták meg). A törvénnyel összhangban az Oktatási Minisztérium közzétette annak az 1260 írásjegynek a listáját, amelyek közül ezret az elemi iskola felsõ osztályaiban, a többit pedig a középiskolában kellett megtanulni. 1957-ben gyökeres fordulat történt: a minisztertanács elrendelte a kínai írásjegyek teljes tilalmát (Észak-Koreában a hasonló tartalmú rendelkezés 1949 óta érvényben volt akkor): a végrehajtás szigorát érzékelteti, hogy a rendõrséggel távolíttatták el a kínai írásjeggyel írt cégtáblákat (Fabre 1992: 245). A radikális intézkedés két táborra osztotta a közvéleményt, idõvel a végrehajtás buzgalma erõteljesen csökkent. A katonai puccsal hatalomra került diktátor, Pak Csong Hi 1963-ban az iskolai tankönyvekben visszaállította a vegyesírást, az Oktatási Minisztérium pedig megjelentette 1300, iskolában tanítandó „közhasználatú kínai írásjegy” (sangyong han-cha) hivatalos jegyzékét. 1969-ben az iskolai tankönyvekbõl ismét számûzték a kínai írásjegyeket, ám az írott kínai nyelv, a hanmun oktatása fennmaradt, igaz, csak a középiskolákban (az alsó- és felsõfokú középiskola 3-3 éve követi a 6 éves elemi iskolát). 1972-ben az Oktatási Minisztérium 1800 alapírásjegyet (kich'o hancha) írt elõ: egyik felét az alsófokú, másik felét pedig a felsõfokú középiskola számára; ez a rendszer van ma is érvényben.

A helyesírást illetõen Dél-Koreában hosszú ideig az 1930-ban megfogalmazott Hangul mach'um-pop t'ongil-an ('A hangul helyesírásánek egységes terve') szabályait követték, 1988-ban került sor kisebb változtatásokra: új betûrendet fogadtak el (ez részben különbözik az északitól!), valamint az idegen szavak új átírási rendszerére tértek át, amelynek (az északival lényegében megegyezõ) legfontosabb alapelve az, hogy az idegen szót a lehetõség szerint abban a hangalakjában kell átvenni, ahogyan az illetõ országban ejtik. Ennek a szabálynak az éle elsõsorban a japán kiejtéssel meggyökeresedett nyugati szavak ellen irányult; így lett Franciaország neve P'urangsu, Olaszország pedig It'alia a japános hangalakú Pullanso és It'eri helyett, a pada pedig pot'o az angol butter koreai megfelelõjeként. Míg 1945-ig elsõsorban – mint legfõbb nyelvi modell – a japán közvetítette a nyugati (elsõsorban angol eredetû) kölcsönszavakat, a felszabadulást követõen a közvetlen kölcsönzés vált elsõdlegessé az USÁ-val való sokoldalú katonai és gazdasági kapcsolatok következtében: 1945 és 1988 között mintegy 3 millió amerikai katona szolgált hosszabb-rövidebb ideig, egymást váltva Koreában. 1970-ben mindössze 50 ezer koreai nemzetiségû élt az USÁ-ban, számuk mára 1,5 millióra duzzadt (ma már többen vannak ott, mint a japánok vagy kínaiak), az USÁ-ban tanuló koreai ösztöndíjasok száma több tízezer ( ).

1976-ban a koreai nyelv nagyszámú, fölöslegesnek tartott kölcsönszavai elleni küzdelem jegyében létrehozták a Nemzeti Nyelv Megtisztítása Mozgalmának Társaságát (Kukosunhwaundong-hjopuihwe).

Mint késõbb látni fogjuk, Észak-Koreában az idegen szavak kérdéskörével a központi állami nyelvi tervezés, nyelvpolitika szintjén foglalkoznak (befolyásolva például a szótárkészítés gyakorlatát is), Dél-Koreában ez a problematika társadalmi vita, purista mozgalmak szintjén maradt, a társadalom nyelvi tudatának egészséges szûrõ szerepére hagyatkoznak csupán. A kívánatos lexikai állapottal kapcsolatos nézetek mindazonáltal a két országrészben megegyeznek vagy nagyon közel állnak egymáshoz: a japán eredetû kölcsönszavakat (az eredeti japán szavak és japános szerkesztésû – sino-japán – összetételeket egyaránt a jó koreai megfelelõvel rendelkezõ nehézkes kínai összetételeket és a nyugati nyelvekbõl származó nagyszámú divatszót szeretnék visszaszorítani illetve eltüntetni. megjegyzendõ, hogy a világ felé nyitott Dél-Koreában sokkal több a nyugati nyelvekbõl (elsõsorban angolból) származó kölcsönszó, mint a világtól szinte hermetikusan elzárt Északon (a 70-es években mindössze heti három repülõjárat kötötte össze a külfölddel). Mivel a két országrész kapcsolatai igen csekélyek, nyelvpolitikai döntéseiket nem hangolják össze, a két országrész nyelvészei csak nemzetközi konferenciákon futnak össze, s ezek a találkozások informális jellegûek; a másik országrész nyelvváltozatát ugyanakkor mindkét fél rendkívül kritikusan ítéli meg.

Dél-Koreában nyelvpolitikai szempontból a legnagyobb feladatot a kínai írásjegyek használatával kapcsolatos döntések jelentik,; az ezzel kapcsolatos nézetek és viták osztják meg legjobban a dél-koreai társadalmat; tanulmányozása ezért szociolingvisztikai szempontból igen érdekes feladat.

Míg a II. világháború után Észak-Koreában áttértek a hangul kizárólagos használatára (1949), Dél-Koreában azonban ma is az ún. vegyesírást (hanttsa honyong, hanttsa pyongyong) alkalmazzák sok helyütt: a kínai elemekbõl építkezõ (sino-koreai) szavakat kínai írásjeggyel (hanttsa), az eredeti koreai szavakat pedig hangullel jegyzik le. Ez a gyakorlat elsõsorban a legtekintélyesebb napilapokra (Chosun Ilbo, Tong-a Ilbo, Chung-ang Ilbo stb.) jellemzõ, azzal a megszorítással, hogy részlegesen alkalmazzák ezt a módszert: csak a sino-koreai szavak kis részét írják le kínai írásjegyekkel (elsõsorban a címeket, a személy- és földrajzi neveket, valamint a hangullel írva félreérthetõ, többértelmû összetételeket: azonos alakú szavakat).

A hangul ábécével lejegyzett mûvek aránya igen magas, elsõsorban a szépirodalmi alkotásokat kell említeni, mind az eredeti mûveket, mind a mûfordításokat így írják le. A tudományos publikációk jelentõs része ma már szintén hangullel íródik, vannak népszerû napi- és hetilapok is, amelyekben legfeljebb zárójelben, magyarázatként szerepel a kínai írásjegy (Hangyore Shinmun, Shisa Jonol stb.).

No Daegyu vizsgálata megállapította, hogy a kínai írásjegyek jövõbeli pozícióját illetõen kulcsfontosságú országos napilapokban a kínai írásjegyek arányának csökkenése folyamatos tendencia. A Chosun Ilbo és a Tonga Ilbo címeiben már 1948-ban mindössze 13,1 % volt a hangullel írott sino-koreai szó, 1988-ban már 75,8 %, az újságcikkek szövegében ez az arány még inkább a hangul javára billen el: 1948: 68,4 % - 31,6 %, 1988: 96,2 % - 3,8 % (HS, 1989/6, 1989/7, pp. 4-6).

A Kim Gyegon által ismertetett közvéleménykutatás szerint (HS, 1994/10 p. 7) a válaszolók mintegy 4/5-e nem látja szívesen a kínai írásjegyeket az országos napilapokban: „ha csak lehetséges, kerüljük el a használatukat” (45,5 %). A válaszadók 63,2 %-a ugyan „jól vagy elfogadható szinten” ismeri a kínai írásjegyeket, 66,4 %-uknak mégis „kényelmetlenséget” okoz az olvasásuk. A mindennapi életben a megkérdezettek 57,1 %-a egyáltalán nem használja; a szövegszerkesztõvel írók 67,3 %-a sem. Ennek egyik oka az lehet, hogy – egy kísérlet tanúsága szerint – a kínai írásjegyeket is alkalmazó gépelés jóval idõigényesebb: ha a sino-koreai szavak kb. fele volt kínai írásjegyekkel írva, akkor 3-szor, ha mind így volt írva, akkor 5-ször több idõ kellett egységnyi szöveg legépeléséhez számítógép segítségével.

A XIX. sz. végén, s különösen századunkban a két ázsiai nagyhatalom, Kína és Japán közé zártan, a koreai szellem számára a hangul a függetlenség, a nemzeti méltóság egyik legfontosabb jelképévé vált. Ma a dél-koreai nyelvi politikának arra is figyelnie kell, ami Északon történik: nehogy rosszabb hazafiaknak mutatkozzanak, mint az északiak, ott ugyanis eltörölték a kínai írásjegyek használatát a nemzeti önállóság (chuch'esong) és méltóság (chabushim) nevében (bár az iskolában tanítják, hogy a várt egyesülés után ne legyenek kommunikációs problémák.)

Dél-Koreában a hangullel kapcsolatban két ellentétes tendencia figyelhetõ meg napjainkban: egyrészt használata tovább terjed, másrészt befolyásos körök újabb kísérletet tesznek a kínai írásjegyek tekintélyének visszaállítására. Erre a legújabb kitûnõ alkalmat a 90-es évek új politikai, gazdasági jelszavai, a nemzetköziesítés (kukchehwa) és a globalizáció (segehwa) teremtették meg. E jelszavak gyakori használata azt a gazdasági megtorpanást tükrözi, ami ma a koreai gazdaság fejlõdésére jellemzõ: további növekedése már nem mennyiségi, hanem egyre inkább minõségi váltást, szemléletváltozást igényel, azaz fokozottabb bekapcsolódást a világgazdaságba, a nemzetközi munkamegosztásba, további nyitást (a piacokét is). Ez – az évszázados elzártságot reflexeikben hordozó koreaiak számára – nem könnyû feladat. Sokan úgy látják, hogy a nemzetköziesítés és globalizáció korában, amikor a világban gazdasági tömbök alakulnak ki, a gazdaság szempontjából kifejezetten elõnyös lehet, hogy Korea a kínai írás kultúrkörének (Hanttsa munhwakwon) tagja. Ez erõs szellemi, kulturális kapcsot jelent három ország: Kína, Korea és Japán között, következésképpen szilárd helyet biztosíthat Koreának a leendõ ún. északkelet-ázsiai gazdasági övezetben (tongbuga kyongjekwon). Számukra tehát a nemzetköziesítés jelszava elsõsorban a szomszédokhoz való kapcsolódást jelenti, ezért kell a közös kultúrát újra felfedezni, s a hagyományokhoz – így a kínai írásjegyekhez is – visszatérni.

A hangul hívei gyakran hivatkoznak az 1948. október 9-én elfogadott törvényre (Hangul chonyong-e taehan pomnyul: A hangul kizárólagos használatát elrendelõ törvény), amely szerint – egy bizonyos átmeneti idõszakot biztosítva – már régen át kellett volna térni a koreai írás használatára. Az 1970-es év ebbõl a szempontból nagy áttörést jelentett: Pak Csong Hi elnök rendeletben eltörölte a kínai írásjegyeket a hatéves elemi iskolában; ezzel a nemzeti érzésre apelláló lépéssel is a modernizációt akarta elõmozdítani (a középiskolában továbbra is oktatják).

A Chosun Ilbo 1993. november 28-i híradása szerint öt tanár az alkotmánybíróságon feljelentette az oktatási minisztert, mondván, az elemi iskolai oktatásban a hangul kizárólagos használatának elrendelése alkotmánysértés. Érvelésüket és a vele szemben felsorakoztatott ellenérveket (HS, 1994/3, pp. 22-29) a következõképpen lehetne összefoglalni:

 

Elsõ érv: Az 1948-as törvény csak hivatalos dokumentumokra vonatkozik, az iskolai tankönyv nem minõsíthetõ hivatalos dokumentumnak. Ellenérv: A tanügyi hatóságok nem azért választották a hangult, mert a tankönyvet hivatalos dokumentumnak tekintették, hanem azért, mert az oktatás hatékonyságát csak így lehetett növelni.

Második érv: A hangul kizárólagos használata sérti a képességnek megfelelõ oktatásra vonatkozó jogot, s ez végsõ soron az állampolgárok tudásszintjének csökkenéséhez vezetett. Ellenérv: Nincs olyan tankönyv, amely teljességre törekedhetne, szükségképpen szelektálni kell, s az, hogy a tankönyv nem tartalmaz kínai írásjegyeket, még nem jelenti az oktatáshoz való jog korlátozását. A tudásszint nem csökkent; ha összehasonlítjuk a kínai írásjegyekkel írt közleményeket a hangult alkalmazó publikációkkal, minõségükrõl nem az írás jellege alapján nyilvánítunk véleményt. Vajon a kínai írásjegyeket alkalmazó országok teremtették a modern civilizációt?

Harmadik érv: A több ezer éve használt kínai írásjegyek számûzése az erkölcsök lazulásához vezet, s veszélyezteti a hagyományos nemzeti kultúra továbbörökítését. Ellenérv: A kínai írásjegyek alkalmazása és az erkölcs között nem lehet szerves kapcsolatot kimutatni. A kínai írásjegyeket használó országok az erkölcs bajnokai lennének? Nyelvünk és írásunk további szennyezése jelentheti az erkölcsi hanyatlást! A nemzeti kultúra nem az írás formájától, hanem tartalmától függ; a koreai nemzeti kultúrának a múltban is csupán egyik része volt a kínai írásbeliségre támaszkodó mûveltség.

Negyedik érv: A kínai írásjegyek számûzése az elemi iskolából azt eredményezte, hogy a közép- és fõiskolai hallgatók félanalfabétákká váltak. Ellenérv: Az, hogy Korea kezd felzárkózni a fejlett országok sorába, nem kis részben a hangul kizárólagos használatára irányuló erõfeszítéseknek köszönhetõ. Nem véletlen, hogy az UNESCO Sejong király-díjat alapított az analfabétizmus elleni koreai küzdelem tanulságainak elismeréséül.

 

A „kínai írásjegyek használatát elõmozdító” professzori konferencián felszólaló I Daegun álláspontját a Chungang Ilbo 1993. október 25-i száma közölte. Az õ érvei a következõk:

 

1. Az északkelet-ázsia gazdasági övezethez való tartozás érdekében fokozott mértékben kell oktatni a kínai írásjegyeket, s az egyetemi szakmai publikációkban törekedni kell a vegyesírás visszaállítására.

2. 1,4 milliárd ember használja a kínai írást, azaz a világ lakosságának körülbelül a 26 %-a. Az angolt 1,5 milliárdan használják, a két szám szinte egyforma. Büszkének kell lennünk arra, hogy az 1,4 milliárdos kínai kultúrkör tagjai vagyunk!

3. A nemzetköziesítés korszakában alapos idegennyelv-tudás szükséges. A kínai írásjegyek ismerete ebbõl a szempontból is igen fontos.

 

A professzori konferencia fenti állításait elvetõ nézeteket a következõkben lehetne összefoglalni:

 

1. A kínai írásjegyek a tárgyalt országokban valóban bizonyos szimbolikus egység kifejezõi lehetnek. Tévedés azonban azt hinni, hogy a három országban használatos kínai írásjegyek ugyanazok lennének. Kínában közel 3 ezer írásjegy használatát egyszerûsítették 1949 után (kanch'eja), Japán is alkalmaz 400 a kínaitól eltérõ egyszerûsítést (yakcha). Míg Kínában és Japánban történtek ilyen kísérletek, az erõsen konzervatív bállítottságú, mentalitású koreaiakat ismerve nem csodálkozthatunk, hogy õk nem újítottak, mindössze Japánból vettek át néhány egyszerûsítést. Kim Yong-sam elnök legutóbbi kínai és japán látogatása során tárgyalópartnereinek javasolta, hogy a három ország egységesítse a kínai írásjegyeket a jobb kommunikáció érdekében. A hangul hívei részérõl kezdeményezése azonnali visszautasításra talált: „A japán sajtóban említés sem történt a kínai írásjegyek általunk javasolt nemzetközi egységesítésérõl (hanttsa kukche p'yojunhwa). Valószínû, õk már tudják, hogy ez megvalósíthatatlan. Vajon az egyszerûsítés azt jelenti majd, hogy mind a három ország az általunk használt írásjegyeket (chongja) alkalmazza majd? Miért engedne az egyszerûsítésekkel élõ Kína és Japán? (...) Végül majd nekünk kell megtanulnunk az egymástól is eltérõ kínai és japán egyszerûsítéseket, s ezzel kétszeres, sõt háromszoros terhet vehetünk majd a nyakunkba” (HS, 1994/6, p. 6). Van, aki úgy tartja, egyenesen tiszteletlenség ilyen javaslattal koreai részrõl elõállni, hiszen a három ország közül éppen Koreában játszanak kevésbé fontos szerepet a kínai írásjegyek (HS, 1994/6, p. 8-9).

2. Azt is tévedés hinni, hogy a kínai írásjegyekkel leírható kínai, sino-koreai és sino-japán összetételek, formailag és/vagy jelentésükben mindig egybeesnek. A jelentõs egyezések mellett jelentõs különbségek is vannak (HS, 1994/6, pp. 6-7). Példaként a sino-koreai kich'a 'vonat' jelentésû összetételt szokták említeni, amely kínaiul 'autó' jelentéssel bír.

3. Az 1,4 milliárdos „kínai írásjegyek kultúrköre” elmélettel szemben a következõ ellenérvek olvashatók: „A kínai kultúra 2,4 milliárdját össze sem lehet hasonlítani az angolul beszélõk 1,5 milliárdjával, mert az 1,4 milliárdból, ha a kínaiul beszélõket levonjuk, mindössze 230 millió marad. Nem azért használják tehát sokan a kínai írást, mert ésszerû és jó, hanem azért, mert Kína lakossága sok” (HS, 1994/4, p. 18). A kínai írás hívei azt állítják, hogy Délkelet-Ázsiában, ahol a kínai nem hivatalos nyelv (Thaiföld, Malaysia), a kínai nyelv fontos szerepet játszik a kínai kisebbség miatt, akik ott a gazdasági élet kulcspozícióit birtokolják. A Korea Newsreview (1994. IV. 16. p. 31.) idéz egy Chun Jinh-wan nevû üzletembert, aki a Fülöp-szigeteken nagy meglepetésre egy kínait talált a partnercég vezetõi székében, akivel a kínai írásjegyek segítségével kommunikált, és ennek köszönhetõen egy több mint kielégítõ üzletet sikerült kötnie. Van természetesen ellenpélda is: „Egy neves, kínai írásjegyeket oktató koreai professzor Taipejbe utazott, s a városban sétálva elvesztette kínai kísérõit, eltévedt. Írásban próbált kommunikálni, felírt például három kínai írásjegyet 'elveszt + út + ember' jelentésben, de senki sem értette, hogy mit akar” (HS, 1994/4. p. 15). A következtetés: „Mi a fontosabb a nemzetköziség szempontjából? Bizonyos számú kínai írásjegyet megtanulni vagy pedig magát a kínai nyelvet elsajátítani?” (uo. p. 17).

 

1.
A vitában – új elemként – a Kínával szembeni félelmek és fenntartások is megfogalmazódnak (annak látványos gazdasági fejlõdésével párhuzamosan); az érvelésekben szerepet kap az írásrendszerek problémája. Kim Byong-ho „A hangul használata és a nemzet biztonsága” címû cikkében így ír: „... hazánk a történelem során mintegy ezerszer volt alávetve külföldi agressziónak. A támadások több mint 80 %-a északkeletrõl érkezett (...) A kínai írásjegyek használata azt is eredményezheti, hogy önként fogunk beleugrani a kínai olvasztótégelybe (...) Japán esete más, hiszen nincs közös szárazföldi határa Kínával, állami ereje pedig vele egyenértékû (...) Más országokban (Vietnam, Thaiföld stb.) nemzetük biztonsága érdekében sietve eltörölték a kínai írásjegyek használatát” (HS, 1995/13, pp. 4-5).

A kínai írásjegyekkel kapcsolatos vita a XX. századi koreai-japán nyelvi érintkezés ellentmondásos voltát is jelzi. A japán nyelv és kultúra olyasféle közvetítõ szerepet játszott, mint a német a XVII-XIX. században hazánkban: a fejlettebb nyugati tudományt japán neologizmusok, sino-japán összetételek százai közvetítették Koreába.

 

Néhány ezek közül:

sino-japán

 

sino-koreai

 

uchu

>

uju

'világûr'

toron

>

t'oron

'(tudományos) vita'

nonrigaku

>

nonrihak

'logika'

kisha

>

kich'a

'vonat'

gensho

>

hyonsang

'jelenség'

 

A fenti kölcsönzésekkel kapcsolatos problémát sokan abban látják: ha a sino-japánból átvett szavak japános írásmódja is fennmarad, akkor velük együtt némely káros beidegzõdések is mûködni fognak, azaz a Japántól való szellemi függõség tendenciája érvényesül majd. Van, aki úgy fogalmaz, hogy a vegyesírás fennmaradása nem a kívánt gazdasági közösség létrehozásához, hanem eljapánosodáshoz vezethet (HS, 94/3. p. 20).

Káros japán nyelvi hatásnak tartják azt is, hogy 1945 elõtt elkínaiasítottak sok földrajzi nevet, mivel a japán köztisztviselõk nem tudták elolvasni hangullel írt eredeti szavakat (Minjok chisong, 1988/11. pp. 269-275). A hangul hívei azt is elvetendõ japanizmusnak tartják, hogy a vezetõ napilapokban gyakori (de nem kizárólagos) a függõleges írásmód, s az újság a hátsó lapnál kezdõdik. A japán gyarmati idõk (1910-1945) kedvezõtlen tapasztalatai ihlették az eljapánosítástól tartók egyéb érveit is: „Japán fegyverként elõször a kínai írásjegyeket teszi partra Kína, ezután kulturális, végül pedig gazdasági agressziót hajt végre” (HS, 1994/12. p. 21). „Japán rendkívüli figyelemmel követi a hangul teljeskörû használatára vonatkozó politikánkat. Tartanak attól, hogy nekünk sikerül az, ami nekik nem, azaz a kínai írás eltörlése. Az, amit õk a nemzetköziesítésrõl mondanak, abban a feudális japán idõk gyarmati gondolkodásának nyomai lelhetõk fel” (HS, 1994/3. p. 7). „A kínai írás elemi iskolai oktatásának követelése nem más, mint Korea alárendelése Japánnak (...) Mi azonban azt a célt tûzzük ki, hogy nemzetköziesítés Japánt megelõzve” (uo. p. 20). A hangul hívei azt is gyakran említik, hogy magában Japánban is szép számmal vannak olyanok, akik ellenzik a kínai írásjegyek (kanji) használatát: egyesek közülük a kana-írást, mások a latin betûket (romaji) szeretnék kizárólagossá tenni. A kanáról szólván állandóan hangsúlyozzák a hangjelölõ koreai ábécé elõnyeit a szótagjelölõ japánnal szemben, elismerve ugyanakkor, hogy a kana-írás jóval régebbi, mintegy 1200 éves: „A szótagjelölõ írás nem tudja pontosan rekonstruálni a kiejtést, a japánok hallása hozzászokott ehhez, s ez nagy nehézséget jelent a japánok idegennyelv-tanulásában” (HS, 1990/12. p. 22). „A kana bronz, a latin ábécé ezüst, a hangul arany, a kínai írásjegyek pedig ócskavas” – írja egy ismert professzor (HS, 1990/9. p. 11).

Mind a két tábor hajlamos arra, hogy az írásbeliséget abszolutizálja, azonosítsa azt a haladással; az elmaradottság okát mindkét tábor az általa elvetendõnek ítélt írásrendszerben látja: „Az 1200 éve ábécét használó japánok érték el Keleten a legmagasabb kulturális szintet. A hangjelölõ ábécék közül a legtökéletesebb a hangul (...). A hangul használatával Korea a világ legnagyszerûbb civilizácójává válhat” (uo.). Egy másik cikk (HS, 1993/6. p. 10) a kínai írás használatában látja a tudományos elmaradottság okát, a tudományos-technikai fejlettségnek az USÁ-hoz viszonyított arányszámára hivatkozva (Japán: 88 %, Korea: 9,8 %). Némileg a katolikusok és protestánsok közötti egykori nyelvi vitákra emlékeztet a következõ érvelés, amely – joggal – cáfolja, hogy a kínai valamiféle szent nyelv volna: „Mi az oka annak, hogy a buddhista és konfuciánus szellem gyengül Koreában? Az, hogy ragaszkodunk a kínai írásjegyekhez. Az egyszerû hívõ nehezen érti a bonyolult kínai írásjegyekkel megtûzdelt szöveget, s így nem is kerülhetnek hozzá igazán közel a vallási tanítások. Szükséges lenne, hogy hangul betûkkel, koreaira fordítva olvashassák azokat (...) A kereszténységet is elõször kínai írással próbálták elterjeszteni, s amikor ez kudarcot vallott, tértek rá a koreai nyelvûségre, a hangul írásra (...) Azt mondják, hogy a kínai írásjegyek a szövegek mélyebb értelméhez segítenek hozzá; miért, talán koreaiul eltorzul az ige? (HS, 1994/3. p. 9).

A sino-koreai lexika koreai nyelvben elfoglalt magas arányának eltérõ értelmezése is fontos elem a két tábor közötti vitának: „Azt mondják, hogy nyelvünk 70 %-a sino-koreai szó, s ezért a kínai írásjegyek oktatása az anyanyelvi nevelés hatékony eszköze. De pontosan az a 70 %-os részarány követeli azt, hogy a koreai nyelvórákon eltöröljük a vegyesírást. Látva azt, hogy a sino-koreai szavak folyamatosan kiszorították és kiszorítják ma is az õsi koreai szavakat, jogosan aggódhatunk amiatt is, hogy elfelejtjük nemzeti sajátosságainkat. Nincs szavunk a holnapra, hiszen õsi szavunkat kiszorította a sino-koreai naeil, s ha a vegyesírást tovább használjuk, a nemzet holnapja is veszélybe kerülhet” (HS, 1994/3. p. 9). A vitában gyakran hivatkoznak mások is erre az érvre, és sorolnak fel olyan õsi szavakat, amelyket a sino-koreai lexika kiszorított, s ma már csak kevesen ismerik õket:

 

eredeti koreai

   

sino-koreai

karam

'folyó'

>

kang

mö, me

'hegy'

>

san

kudul

'szoba'

>

pang

naduri

'kijárat'

>

ch'urip

on

'száz'

>

paek

tsumun

'ezer'

>

ch'on

oboi

'szülő'

>

pumo

choja

'piac'

>

shijang

nuri

'világ'

>

sesang

nyogye

'kurtizán'

>

kisaeng

chiomi

'feleség'

>

ch'o

 

„Gyakori eset, hogy – mivel választékosabbnak érzik – a kínai eredetû szó javára döntenek, létezõ koreai szinonimapárjával szemben (noin > nulguni 'öregember). Ha az anyanyelvi nevelés rovására erõsödik a kínai írásjegyek oktatása, félõ, hogy ez a tendencia még inkább felerõsödik” (HS, 1994/3. p. 7).

A vita tétje az, hogy visszaállítja-e a kormány – a nemzetköziesítés követelményeire hivatkozva – a kínai írásjegyek elemi iskolai tanítását az anyanyelvi órák terhére. Egyes adatok szerint máris – fakultatív foglalkozásként – a szöuli elemi iskolák 86,6 %-ában tanítják a kínai írásjegyeket (KN, 1994. IV. 16. p. 31). A kínai írásjegyek oktatásának ellenzõi arra hivatkoznak, hogy a hangulre alapozott anyanyelvi oktatással idõt és energiát takaríthatnak meg, s ezáltal az oktatás tartalmi oldala erõsödik. Nem utolsó szempont az sem, hogy a memorizálásra épülõ, biflázó tanulást felváltja az önálló gondolkodást kialakítani képes oktatás (HS, 1990/12. p. 23). Ezzel ellentétesen egy szöuli elemi iskola igazgatója azt állítja, hogy a kínai írásjegyek oktatásának bevezetése javította a diákok értelmi szintjét, s fegyelmezett munkára szoktatta õket. Öt év után (a II. osztályban kezdték az oktatást) ezer írásjegy birtokában képesek voltak a vegyesírást alkalmazó napilapok olvasására (KN, uo.).

Másoknak eltérõ tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban: „Van, aki azt állítja, hogy a gyerekeket érdekli, s ezért szívesen tanulják. Ez egy ideig tényleg így van, de aztán megunják, mert nehéz. Azt, amit erõszakkal etetnek meg az emberrel, nem lehet megemészteni (...) Az elemi iskola elsõdleges feladata az anyanyelv szabályainak megfelelõ elsajátítása (...) Sok diák van, aki a hangullel írt könyveket sem tudja megfelelõen olvasni, mint ahogyan sok diák uzsonna nélkül jön iskolába. Ha a kínai írásjegyek használata ismét általánossá válik, akkor várható, hogy a társadalom tagjai közötti mûveltségbeli szakadék nõni fog (...) A hangul képes népünket egységes közösséggé összefûzni” (Hs, 1994/4. p. 17).

Egy másik cikkben lesújtó adatokat olvashatunk az elemi iskolai anyanyelvi oktatás állapotáról: felmérések szerint a diákok 49,3 %-a szóban, 63,1 %-a írásban igen nehezen képes kifejezni gondolatait. Ennek fõ okát a cikkíró abban látja, hogy az anyanyelvi órák száma Koreában lényegesen elmarad a nyugati szinttõl (Korea: 19-28 %, USA, Franciaország, Kanada 30-50 %), nem beszélve arról, hogy az egy osztályra esõ diáklétszám 2-szer, 3-szor több, mint az említett országokban (HS, 1990/12. pp. 21-23). A következtetés nyilvánvaló: ilyen körülmények között nem szabad törekedni a kínai írásjegyek tanításának visszaállítására az elemi iskolákban.

De mi a helyzet a középiskolában? A koreai középiskola hat éve alatt 1800 írásjegyet (sangyong han-tsa, basic characters) kell elsajátítani, ez csak 145-tel kevesebb a japán diákok követelményénél, akikrõl azt mondják, hogy elég jól megtanulják. Mivel azonban Koreában csak heti egy alkalommal oktatják, és a vizsgákon se játszik túlzottan fontos szerepet, a koreai diákok tudása nem megfelelõ. Egy felmérés szerint hét egyetem 1349 elsõse közül 23 % nem tudta leírni a kínai írásjegyekkel apja nevét, 29 % pedig az anyjáét. Egy másik felmérés azt állítja, hogy 17 elit egyetem 1500 diákja közül 54 % nem tudta leírni a tanszékek nevét (KN, uo.). A vegyesírás egyes hívei azzal is vádolják az egyetemi hallgatókat, hogy az ott igen nagy szerepet játszó faliújságok mind hangullel írottak, mint Észak-Koreában is szokás, és mindez összefüggésben van a faliújságcikkek erõsen balos, kormányellenes jellegével (HS, 1994/4. p. 20).

 

A vezetõ napilapokon kívül a nagy cégek vezetõsége is a kínai írásjegyeket védelmezõ erõkkel szolidáris, bizonyára perspektivikus gazdasági megfontolásból. Sok vállalat levizsgáztatja újabban munkatársait a kínai írásjegyekbõl, s kampányokat szerveznek tanulásuk elõmozdítására. Az írásjegyek megfelelõ ismerete fontos szerepet játszik az elõmenetelben.

 

A vitának nincs vége, a kérdést véglegesen Észak és Dél egyesítése oldhatja meg.

 

III. Észak-Korea nyelvpoltikája

Észak-Korea sztálinista vezetése az általa károsnak vélt külföldi hatások feltartóztatása érdekében az elzárkózás Koreában erõs hagyományokkal bíró politikáját választotta: politikai szóhasználatokban ezt leginkább a dzsucse elnevezés tükrözi, amelyet nemzetközi szóként is elterjeszteni szándékoznak, jelentése 'saját test'', ami tulajdonképpen a saját erõre való támaszkodást jelenti (idõnként felbukkan a vele megegyezõ jelentésû kimirszenizmus terminus is). Mivel az ország megosztottságát rövid életûnek gondolták, az elsõ idõkben nem vonták kétségbe Szöul fõváros voltát, s ezzel párhuzamosan a szöuli nyelvváltozat sztenderd státuszát. Ez a helyzet a koreai háború (1950-1953) után változott meg, amikor világossá vált, hogy az ország egyesítése történelmileg hosszabb idõt vesz igénybe. Észak annak érdekében, hogy az egyesítés az õ vezetésével, azaz politikai hatalmának kiterjesztésével történhessék meg, saját fõvárosát, Phenjant és az ottani nyelvváltozatot a délinél felsõbbrendûnek igyekszik feltüntetni. Az 1973-as alkotmányban a KNDK, amelynek a fõvárosa Phenjan, „szuverén szocialista állam, amely az egész koreai nép érdekeit képviseli” (1. old.). Implicit módon – miközben nyelvpolitikai célkitûzéseit ismerteti – a 46. cikkelyben is megfogalmazódik az egész koreai nép képviseletére irányuló igény: „Az állam védi anyanyelvünket az imperialistáknak és szekértolóinak a nemzeti nyelvet romboló politikájától, és a nyelvet a mai kor követelményeinek megfelelõen fejleszti ” (12. old.).

Az északi nyelvi tervezésben három szakasz különíthetõ el: a demokratizáció, a normalizáció és az ún. „kultúrnyelv” korszaka (Fabre 1993 : 248).

A. Demokratizáció (1945 - 1948): legfontosabb célkitûzése az volt, hogy a hangul segítségével felszámolják az igen nagyfokú analfabetizmust. Ezt a célt az ún. felnõtt- és hanguliskolák (songin-hakkyo, hangul-hakkyo) segítségével néhány év alatt megvalósították. Ma a Koreai-félsziget két országában gyakorlatilag mindenki írástudó, annak ellenére, hogy a kínai írásjegyek használatának hívei félanalfabétának tartják azokat, akik csak a koreai betûket ismerik (Osváth 1994 : ).

B. Normalizáció (1949 - 1963): már 1947-ben létrejött a Choson-omun-yongu-hwe ('Koreai Nyelv és Irodalom Társaság') és az államilag finanszírozott Choson-omun yonguso ('Koreai Nyelvi és Irodalmi Kutatóintézet'). Tevékenységük eredményeként született meg az új helyesírási szabályzat (Choson shin-ch'olchapop, 1949), amely a nagy jelentõségû 1933-as helyesírási regulációt változtatta meg néhány lényeges ponton:

1. A hangul betûk számát 40-ben állapították meg úgy, hogy beleszámították a betûkettõzéssel jelölt feszes mássalhangzókat is (ez Délen is így történt). Módosították a betûrendet is, amely ekkortól tér el a délitõl.

2.Bizonyos sino-koreai szótagmorfémák helyesírását egységesítették; Délen ebben a vonatkozásban nem módosítottak az 1933-as szabályokon: az Észak és Dél helyesírása és kiejtési normái közötti különbségek döntõ része ekkortól datálódik. Mivel a koreai fonotaktikai szabályok szerint szó elején likvida nem ejthetõ ki, ez a sino-koreai szavakban vagy törlõdött (az i elõtt például, ezért ejtik a kínai Li családnevet I-nek), vagy n lett belõle (kínai lao-dong 'munka' > koreai no-dong). Szó belsejében mindezekre a változásokra nem került sor: kwa-ro-hada 'túl sokat dolgozik, túlhajtja magát'. Az északi új szabályozás ezt a helyesírási és kiejtési kettõsséget egységesítette: a szó elején is normává tette az l/r jelölését és kiejtését (az l és r allofonok a koreaiban): ro-dong 'munka', Ri > 'Li'. Hasonló eltérés volt a yo diftongust megelõzõ szó eleji és szó belseji n helyesírásával és kiejtésével kapcsolatban is; szó elején nem írták le és nem ejtették ki: yocha 'nõ, asszony', yon 'év', ellentétben a szóbelseji pozícióval: i-nyon 'két év', kunyo 'õ, she' stb. Délen ez a kettõsség fennmaradt; Északon 1949 óta a szó elején is le kell írni és ejteni kell az n hangot: nyocha 'nõ, asszony', nyon 'év'. Összességében elmondható, hogy az északi helyesírás etimologizáló jellegével szemben a déli inkább a szavak kiejtését veszi alapul.

A legfontosabb változtatás mégsem a helyesírásé volt: 1949. szeptember 8-án bocsátották ki azt a rendeletet, amely végérvényesen eltörölte a kínai írásjegyek használatát (ma már csak zárójelben, tudományos mûvekben magyarázatként, igen ritkán fordulnak elõ). Az intézkedés motivációja kettõs volt: egyrészt a rendkívül nehéz írásjegyek megtanulására fordítandó idõt más, hasznosabb stúdiumok tanulmányozáasára lehet fordítani, másrészt ebben az intézkedésben a kínai írásjegyeket „idegennek” tartó nacionalista szemlélet hatása is valószínûsíthetõ (az is bizonyos, hogy akkor inkább a Szovjetunió, és nem Mao Kínája volt a koreai kommunisták legfõbb mentora és tanácsadója).

D. A munchwa-o 'kultúrnyelv' korszaka (1964 - ). E korszak legfõbb jellegzetességei Kim Ir Szen személyi kultuszának példátlan megerõsödésével párhuzamosan bontakoztak ki (ez idõben egybeesett a kínai „kulturális forradalom” idõszakával). Fõ célkitûzésül a szókincs idegen szavaktól történõ megtisztítását és újakkal történõ cseréjét határozták meg; ebben fontos szerepet játszott a lexika ideológiai megfontolású ellenõrzésére, megszûrésére irányuló szándék is. Céljaik megvalósítása érdekében indították útjára nyelvújító mozgalmukat, amely a maltadumgi undong nevet viselte (mal 'nyelv' + tadumgi 'nyesés, tisztítás, rendezés' + undong 'mozgalom'). A mozgalom célját és módszereit tekintve számos rokonvonást mutat a múlt századi magyar nyelvújító mozgalommal, de lényeges különbségek is vannak közöttük: a magyar nyelvújítás spontán és ellenzéki jellegû tömegmozgalomként jellemezhetõ, az észak-koreai maltadumgi undong viszont inkább felülrõl vezérelt politikai kampány. A magyar nyelvújítás eredeményeinek elterjedésében óriási szerepet játszott az a körülmény, hogy a mozgalom a magyar irodalom egyik virágkora idején zajlott le, s legnagyobb íróink aktív szerepet vállaltak a neologizmusok népszerûsítésében. A KNDK rendkívül sematikus, propagandisztikus célokat követõ irodalma erre sokkal kevésbé alkalmas.

A maltadumgi undong kezdésének idõpontját 1964. január 3-ra teszik, amikor Kim Ir Szen az ország vezetõ nyelvészeivel találkozott; befejezésérõl hivatalos közlemény nem látott napvilágot, a különféle sajtóközleményekbõl valószínûsíthetõ, hogy ma is tart. Kim Ir Szennek a találkozón elhangzott beszéde képezi a mozgalom fõ elméleti dokumentumát (Kim 1964: ). Legfontosabb gondolatai a következõkben összegezhetõk. Eredeti, már meglevõ régi vagy nyelvjárási koreai szavakkal kell helyettesíteni a koreai szókészletnek azon szavait, amelyeket sino-koreai szótagokból szerkesztettek, japán, illetve orosz és angol eredetûek és a dolgozók számára nehezen érthetõk vagy idegenszerûek. Ha ilyenek nem állnak rendelkezésre, újakat kell alkotni. A lexikai cserét illetõen ki kell kérni a dolgozók véleményét, az újságokban állandó rovatot kell nyitni erre a célra.

A koreai szókészlet kb. 60 %-át képezõ sino-koreai szavak kezelését illetõen a következõ fõbb elveket vázolta fel:

 

1. Ha a sino-koreai szó már meggyökeresedett a koreai nyelvhasználatban, s az emberek nem érzik idegenszerûnek, akkor nem szükséges kicserélni még akkor sem, ha erre történtek próbálkozások. Így például felesleges a hakkyo 'iskola' helyett a koreai elemekbõl álló peum-tho 'tanulás + hely' neologizmus, úgyszintén értelmetlen dolog a nal-t'ul 'repül + gép' összetétel a jól bevált sino-koreai pihaeng-gi 'repülõgép' helyett.

2. Ha a sino-koreai szó régóta használt pontos koreai megfelelõvel rendelkezik, akkor a koreai szó használatára kell törekedni. Példák:

 

sk

ch'ol-gang

'vasérc'

>

k

swe + tol

'vas + kő

sk

sang-chon

'eperföld'

>

k

ppong + pat

'eper + mező'

sk

sang-mok

'eperfa'

>

k

ppong + namu

'eper + fa'

sk

sok-kyo

'kőhíd'

>

k

tol + tari

'kő + híd'

sk

mo + don

'anyadisznó, koca'

>

k

am + tweji

'nőstény + disznó'

sk

don + sa

'disznóól'

>

k

tweji + uri

'diszó + ól'

sk

don + yuk

'disznóhús'

>

k

tweji + kogi

'disznó + hús'

 

A sino-koreai szavak egy részének cseréje azért is indokolt, mert ezek gyakran többszörös homonimák, így például a sang-chon az 'eperföld' jelentésen kívül még három jelentéssel bír: 1. 'vkinek az ura, mestere', 2. 'veszekedés, vetélkedés', 3. 'örökül hagy' (a kínaiban a tónusok segítségével elkülöníthetõk, a koreaiban nem)

 

3. Ha a sino-koreai és eredeti koreai szó szinonimaként más-más jelentésárnyalatot fejez ki, akkor kívánatos a sino-koreai szó fennmaradása is (általános szabályként megfogalmazható, hogy a koreai szó inkább a beszélt nyelvben használatos konkrét dolgot jelölõ fogalom, míg a sino-koreai többnyire a hivatalosabb, írásbeli nyelvhasználat körébe tartozik, és elvontabb jelentésû). Kim Ir Szen tétele illusztrálására a sino-koreai chi + ha 'föld alatt(i)' és az eredeti koreai ttang + sok 'föld mélye, belseje' cseréjének lehetetlenségét hozza fel: a magyarban is komikus hatású lenne a (chi-ha-undong) 'földalatti mozgalom'. Másik példája a shimjang 'szív' (fn.) szóval kapcsolatos; ez a sino-koreai szó elvontabb síkon 'központ' jelentéssel is bír: nara-ui shimjang 'az ország szíve, központja'. Ugyanez a jelzõs szerkezet koreai szinonimájával helyettesítve megnevettetné az embereket; hiszen a yomt'ong elsõsorban 'állati szívet, belsõséget' jelent, s ételnevekben gyakori.

4.Ha a sino-koreai (vagy más idegen) szó a koreaiul beszélõk számára idegenszerû, és nem rendelkezik eredeti koreai szinonimával, akkor egy új szót kell helyette alkotni és elterjeszteni (ennek egyik eleme lehet meggyökeresedett sino-koreai szó is!). Tulajdonképpen ez a negyedik csoport jelenti a mozgalom fõ irányát. Az új szavak megalkotásához maga Kim Ir Szen is hozzájárult, állítólag tõle származik a p'ul + kimch'i ('fû + kimcsi') összetétel 'silótakarmány' jelentésben az angol eredetû ssillosu pótlására. A szólelmény megértéséhez tudni kell, hogy a föld alá süllyesztett edényekben erjesztett kimcsi nevû savanyúkáposzta a koreaiak fõ nemzeti étele. Az északi nyelvújítás a 70-es évek óta a délivel párhuzamosan történik, s dél-koreai források szerint délen 20 ezer (!), északon pedig 5 ezer neologizmus elfogadását javasolták különbözõ hivatalos kézikönyvek, kiadványok (I Un-chong 1992 : 177 - 181). Annak ellenére, hogy a nyelvi tervezésben a két fél egyáltalán nem konzultál egymással, mégis megfigyelhetõ, hogy a nyelv belsõ logikája, a szemantikai és grammatikai lehetõségek behatárolt volta miatt igen sok esetben Észak és Dél neologizmusa megegyezik, vagy igen közel áll egymáshoz: azaz megértésük emiatt a másik fél számára semmiféle nehézséggel nem jár (Nikolsky 1989 : 12). Néhány példa ennek érzékeltetésére:

5.

sk

ka-myong

'álnév'

> DK kojis+irum

'hazugság+név'

ÉK

kacca+irum

'hamis+név'

sk

konjo-gi

'szárítógép'

> DK mallim+t'ul

'szárítás+gép'

ÉK

mallim+gi

'szárítás+gép'

 

Utóbbi példánkban az északi és déli neologizmus csak utótagjában tér el egymástól: az északi hibrid összetétel, mivel – a déli megoldástól eltérõen – az utótagban a sino-koreai -gi elemet nem változtatta meg.

 

sk

kol-chol

'csonttörés'

> DK ppyo+purochim

ÉK

ppyo+purochiki

'csont+törés'

 

Eltérés mindössze a deverbális nomenképzõ eltérésében mutatkozik (-m illetve -ki); egymással többnyire felcserélhetõ, sztenderd alak mindkettõ. A kölcsönösen érthetõ neologizmusokat jól példázzák a különbözõ bélfajták nevei: Dél utótagként a sino-koreai jang 'bél' helyett a ch'angja, Észak pedig a pel szót választotta; egyik sem nyelvjárási alak, mindkét szó fellelhetõ Észak és Dél szótáraiban. Néhány példa:

 

sk

so+ jang

(kis+bél) 'vékonybél'

> DK chagun + ch'angja ('kisbél')

ÉK

kanun + pel (sovány, vékony +bél)

 

 

sk chik + jang (egyenes, közvetlen+bél) 'végbél' > DK kudun + ch'angja (egyenes +bél);

ÉK kudun + pel (egyenes +bél)

sk tae + jang (nagy+bél) 'vastagbél' > DK ta + ch'angja (nagy+bél);

ÉK kulgun + pel (vastag, sûrû+bél)

A maltadumgi undong fontos célkitûzése a nyugati nyelvekbõl kölcsönzött szavak cseréje: Kim Ir Szen az idegen szavakat frekventáló O Gi-sop nevû kádert bírálva arra a következtetésre jutott, hogy „ha mindenki õt követné, akkor fennálna a koreai nyelv jövõbeni megsemmisülésének veszélye” (Kim 1964:).

A Mai koreai nyelv nagyszótárában (1981) a több száz neologizmus között az alábbi, nyugati eredetû kölcsönszavakat kiszorítani szándékozó neologizmusok találhatók (Cho 1986 : 145 - 146):

 

kkombain

>

chong-hap + ki-gye

(egyetemes + gép)

'kombájn'

ttoch'ik'a

>

kkut' + chom

(vég + pont)'

'(mondatvég) pont’

ppafosu

>

yolchong

('lelkesedés')

'pátosz'

asubesut'u

>

tol + som

(kõ + vatta)

'azbeszt'

k'yaramel

>

kirum + sat'ang

(vaj + cukorka)

'karamella'

ep'ilogu

>

twi + iyagi

(után + elbeszélés)

'epilógus'

 

A maltadumgi undong hatásaként az észak-koreai nyelvhasználat átpolitizált jellege egyre érzékelhetõbbé vált, ezt a szótárkészítés elvei és gyakorlata is alátámasztja. Az 1968-ban megjelent Hyondae chosonmal sachon (Mai koreai nyelv szótára) az élõ szókincs egy jelentõs, ideológiai szempontból károsnak tartott részét nem tartalmazza (hiányos például a nemiséggel, nemi devianciával kapcsolatos lexika), másrészt sok olyan neologizmus van benne, amely akkor még nem terjedt el széles körben: az 1980-ad, 1990-es évekre elképzelt szóanyagot rögzíti (Mártonfi 1972: 169). Érdemes lenne megvizsgálnai, hogy a mai nyelvhasználat mennyire támasztja alá az 1968-as elképzeléseket.

A szótárak szócikkeinek felépítése is az átpolitizálás szolgálatában áll: a szójelentés feltárása is az „osztályhaveros” nevelésre irányul, s ennek érdekében a politikailag fontosnak ítélt szócikkek mindegyike Kim Ir Szen idézeteket is tartalmaz. A tudományosság szempontjából erõsen megkérdõjelezhetõ az a gyakorlat, hogy a szó elsõ jelentéseként következetesen az szerepel, amit ideológiailag fontosnak ítélnek: kung-chon (‘palota’) olyan nagy és gyönyörû épület, amely a gyerekek vagy felnõttek érdekében különféle sport- és kulturális berendezéssel van felszerelve; 2. (feudális társadalomban) olyan nagyméretû épület, amelyben a király és házanépe élt. A wonsu (‘marsall’) szót így értelmezik: 1. A Koreai Néphadsereg fõparancsnoka, Kim Ir Szen elvtárs iránti mérhetetlen tiszteletet és ragaszkodást kifejezõ, nevéhez kapcsolt szó; 2. A legfelsõ tábornoki rendfokozat. Magjegyzendõ, hogy az 1962-es nagyszótárban az elsõ jelentés még nem szerepelt (Cho 1986: 167).

 

A kétnyelvû szótárak gyakorlata is hasonló: a politikailag különösen fontos lexika (osztály, párt, munkásság stb.) szócikkeiben Kim Ir Szen idézetek sorjáznak - kiemelt betûtípussal (Yong-han sachon, Phenjan, 1978).

 

Az idegen nyelvek tanulásával kapcsolatos hivatalos nézetek szerint a nyelvtanulás semmiképpen sem tekinthetõ az egyéni ambíciók kiélési terepének: „Diákjainknak pontosan kell tudniuk, hogy miért tanulnak idegen nyelvet. Az idegen nyelvek tanulása a koreai szocialista forradalom érdekében történik” (uo. 1. l.). A Kim Ir Szen Egyetem egyik hallgatója az újságíró kérdésére (Miért tanul idegen nyelvet?) így válaszolt: „Azért, hogy szót érthessek azokkal a külföldi barátainkkal, akik vállvetve harcolnak velünk az imperializmus ellen” (Magyarország, 1989/32:10). Az angol Korában is elsõ idegen nyelv, valószínûleg abból a meggondolásból, hogy a külföldi propaganda ezen a nyelven lehet a leghatékonyabb. Az idegen nyelvi tankönyvekben a cél nem a célnyelvi beszélõközösség kultúrájának megismerése; országismereti jellegû vagy célnyelvi klasszikus szerzõtõl származó szöveg ezért nem is szerepel bennük, csakis olyan, amely az észak-koreai „szocializmussal” és vezérével kapcsolatos.

A névadás mind Északon, mind Délen különösen érdekes területe e nyelvújító buzgalomnak. A phenjani kiadású középiskolai tankönyvnek azon fejezetében, amely a maltadumgi undong törekvéseit ismerteti, a következõ javaslatok szerepelnek; fiúnevek: Tolsve ‘vas’, Szori ‘fenyõ’, Poram ‘büszkeség’, lánynevek: Kkotpuni ‘bimbó’, Pitnari ‘ragyogás’ (Kugo-munpop ‘koreai nyelvtan’, Phenjan, 1971: 50). A próbálkozások ellenére a Koreában mintegy 1300 éves, szilárd hagyományokkal rendelkezõ kínai névadási szokásokat eddig nem sikerült megváltoztatni: az új stílusú neveket viselõ gyerekek száma mindössze 1-2%, (ez mindkét országrészre érvényes). A kínai nevek azért is õrzik pozíciójukat, mert a névadással kapcsolatos hiedelmek nagy része a kínai szerkesztésû nevekre vonatkozik: az írásjegyek vonásszámát, kiejtését veszik figyelembe (Osváth 1997). Dél-Koreában azt is megfigyelték, hogy lényegesen több lány kap koreai szavakból szerkesztett nevet, mint fiú. Ennek oka az, hogy a konfuciánus tanok értelmében a fiúk viszik tovább a nemzetséget, s ez a hit a kínai névadásban is tükrözõdik: egyrészt a Zodiákus egymást váltó állatainak gyökjelét (a kínai írásjegyben) megismételtetik a következõ férfi generáció nevében, másrészt a család egy generációhoz tartozó férfitagjai azonos szótagot (hangyol-cha vagy tollim-cha) kapnak (HS, 1998/4: 17).

Észak-Koreában gyakori, hogy politikai okokból meg kell változtatni valakinek a nevét. Ez akkor fordul elõ, ha neve kétértelmûnek minõsíthetõ, ilyen például a Han Mi-il név, hiszen a három szótag jelentése úgy is értelmezhetõ, hogy ‘Korea+USA+Japán’. Kim Ir Szen fia, Kim Dzsong-il 1974 után bukkant fel a politikai vezetõk sorában, s vált a kultusz második tárgyává, ezt követõen a Dzsong-il utónevûeket névváltoztatásra kötelezték. Hasonló logika diktálhatta azt a gyakorlatot is, hogy a vezér és fia születésnapját hozó április, illetve február hónapban egyéni ünnepre, például lakodalomra nem kerülhet sor (NT, 1996. március 21: 4).

Sokakat érintett az a Központi rendelkezés is, amely egy bizonyos nõi névtípust japán jellege miatt tiltott be. Japánban a demokratikus jellegû Meiji reformokat követõen terjedtek el — nagyrészt sznobizmusból — a ko ‘gyerek’ jelentésû sino-japán utótagot tartalmazó nõi nevek (Hanako, Jaszuko, Mitsuko stb.), mivel korábban ez a szótag csak az arisztokrata nõk nevében fordulhatott elõ. Századunk 30-as éveiben már a japán nõk 80%-ának ilyesfajta nevet adtak (O’Neill 1983: 326). A japán gyarmati uralom idején sino-koreai olvasatban (cha) ez a névelem elterjedt a koreai nõk körében is (Mi-cha ‘szép+gyerek’, Sun-cha ‘erény+gyerek’, Ok-cha ‘drágakõ-gyerek’ stb.) Ez a névtípus igen gyakori volt a Japánban élõ, s onnan repatriáló között is, de a KNDK-ban hazaérve nevüket meg kellett változtatniuk. Dél-Koreában ezeket a neveket nem fenyegeti ilyen retorzió, ma is igen közkedveltek. Ugyanakkor a szöuli olimpia idején igen erõs pozitív érzelmeket váltott ki Dél-Koreában a kormánynak azon kérése, hogy a NOB javítsa ki az 1936-os berlini olimpia dokumentumaiban az elsõ koreai olimpiai bajnok, Son Gi-chong nevét, mert azt akkor - lévén Korea Japán gyarmata - japán olvasatban (Son Kitei) rögzítették.

Észak-Koreában gyakran elõfordul, hogy a politikai jelszavakat beépítik az utónévbe; ebben mind a szovjet, mind a kínai gyakorlat példaképül szolgálhatott (Tóth 1991: 5-39, P. Szabó ).

A Cho-guk-t’ong-il ‘A haza egyesítése’ jelszó négy szótagját háborús veteránok vagy elesettek családjában adták, négy testvérnek egy-egy szótagot. Ugyanilyen lehetõséget kínál a vezérrel kapcsolatban gyakran emlegetett jelszó, a man-su-mu-kang ‘jó egészség, hosszú élet’ is.

 

Észak és Dél-Korea egykor egységes köznyelve a nyelvpolitika, nyelvi tervezés összehangolatlansága miatt az elmúlt 50 évben eltérõ írásban fejlõdött. A létrejött nyelvi különbségek problémáival külön tanulmányban foglalkoztak (Osváth 1998) amelynek zárógondolatai a következõkben foglalhatók össze.

 

A nyelvi megosztottság mértékének pontos meghatározása nem könnyû feladat. A koreai háború befejezése (1953) óta napjainkig mintegy hatszázan menekültek Délre, s a körükben végzett felmérés végkövetkeztetése így hangzik: „The lack of common foundation of knowledge makes even ordinary conversation difficult and prevents North Koreans from socializing with South Koreans (...) the difficulty experienced by many North Koreans defectors is due in large part to the prevalent use of English terms in South Korea coupled with their poor knowledge of Chinese characters, which makes it difficult for them to read most newspapers” (Lee, 1997:35-36). Ennek a megállapításnak némileg ellentmondanak a közlemény adatai, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy milyen területen és milyen mértékben tartják problematikusnak beilleszkedésüket a vizsgált személyek. Ezek sorban: házasság, megélhetés, elhelyezkedés, munkahelyi problémák. A nyelvhasználat csak ezután következik; igen sok nehézséget tapasztalt: 14%; valamennyire nehéz 39%, nem nagyon nehéz 26,8%, s egyáltalán nem nehéz 14,6% számára (4,9 % nem válaszolt). Összegezve tehát: a déli nyelvváltozat egyáltalán nem vagy alig jelentett problémát a vizsgált személyek fele számára (ez valószínûleg iskolázottsági szintjükkel függ össze, de erre a tanulmány nem tér ki). Szkorbatyuk (1996: 148) kritika nélkül átvesz egy észak-koreai megállapítást, amely szerint az általuk vizsgált 308 grammatikai formáns közül már csak 42 egyezik meg a két országrészben. A szerzõ mindebbõl arra a következtetésre jut, hogy a koreai nyelv két mai változata nagyobb mértékben tér el egymástól, mint az orosz és az ukrán. Ez könnyen megcáfolható, ha összevetjük a külföldiek számára kiadott koreai nyelvkönyvek szöuli és phenjani változatait - a helyesírási és lexikai (kicsiny) eltéréseket nem számítva - alak- és mondattani téren teljes egyezést találunk (Park, 1991; Kong, 1989).

Amennyiben a két országrész lakói közötti kapcsolatok a jövõben nem válnak intenzívebbé, akkor a nyelvi elkülönülés további elmélyülése várható. A globalizáció és az információs forradalom korában a hidegháború utolsó maradványaként minõsíthetõ szembenállás egyértelmûen anakronizmus, és hosszabb távon nem tartható fenn. A két fél türelmén, a kölcsönös kompromisszumkészségen is sok múlik. Vannak biztató jelek: így például sikerült megállapodni a koreai neveknek az International Standard Organisation által megkívánt egységes latin betûs átírásában (1991). Azon is sok múlhatna, ha a két fél számítógépes rendszerei a jövõben kölcsönösen kiegészíthetõk lennének. Ennek jelenleg a legalapvetõbb feltétele sincs meg: a számítógép klaviatúrájának 26 helye közül 14-en eltérõ a koreai ábécé betûinek elrendezése.

 

Rövidítések

K: koreai

SK: sino-koreai

HS: Hangul Saesoshik ('Hangul Hírek'), a Hangul Hakwe ('Hangul Tudományos Társaság') havi folyóirata Dél-Koreában

KN: Korea Newsreview (a dél-koreai kormány angol nyelvû heti kiadványa)

NT: Newee T’ongshin (Bel- és Külföldi Hírek), a dél-koreai külügyminisztérium kiadványa